Ilyeneken gondolkodom, amikor beáll a Budapest felé tartó távolsági busz. Felszállok, megveszem a jegyem a sofőrnél és helyet foglalok az ablak mellett. Kékesről érkezett a busz és majdnem tele utasokkal gurult be a gyöngyösi állomásra, rajta egy csoport kiránduló gyerekkel. Míg helyet foglalok, hallgatom a gyerezsivalyt. A mellettem levő ülésre egy idősebb hölgy helyezkedik el, onnan intézkedik, kérdéseket intéz az unokáihoz, ki mit kér inni, enni. Jól ülnek-e, kérnek-e újságot, a nagyobb lány biccent, hogy minden oké, és már be is tette a fülhallgatót a fülébe.
Közben a busz elindul, a csoportvezető tanárnénik hátrabotladoznak és rendet teremtenek a zajongó gyerekek között. Próbálják csendre inteni őket (Krisztián, ha nem hagyod abba a kiabálást, hátramegyek de annak nem lesz jó vége! - kiabálja hátra a tanárnő a busz középső részéről). A busz megtelt, páran a folyosón is álldogálnak. Nekik külön rossz hír, amikor Gödöllőnél a busz útszűkület miatt vesztegel és emiatt vagy 20 percet késünk. Amikor végül begördülünk a Stadionokhoz, a gyerekek ismét hangoskodásban törnek ki és ujjongva mutogatnak, integetnek a peronon várakozó szüleiknek. Táborban voltak és most érkeztek haza.
Leszállok a buszról, átvágom magam az ölelkező szülő-gyerek tömegen és a metró felé veszem az utam. Te jó ég, hány éve nem utaztam már a kettes metróval!
Kicsit szürreális az élmény, mintha kívülről nézném magam. Ismerős épületek, ismerős kapu, ismerős újságárus, ismerős látványpékség. Veszek vonaljegyeket, jön a metró, jé, fehér a metrókocsi, jól néz ki.
Nem ülök le, három megállón át nekitámaszkodom a korlátnak, gondolkodom és hallgatom a körülöttem ülők beszélgetését. Mindenki magyar, most bezzeg bármit mondhatnak, megértek én mindent, nem marad semmi titokban.
A Deák térnél felmozgólépcsőzöm a kék metróhoz (ez is fehér lesz?), közben megállapítom magamban, hogy még mindig nincs kiírva egyértelműen az útvonal: jobbra Kőbánya, balra Kispest felé, de ha fordítva mész fel a lépcsőn úgy is jó. Szegény külföldiek.
Én a Nyugati felé megyek, abba a kocsiba szállok be, ahová két ember (madarászok talán) visz egy nagy ládát, benne egy - valószínűleg nagy méretű - madár rikácsol.
Megáll a metró, én automatikusan a West End felé indulok az aluljáróban, de később feljövök az utcára, a P. utca felé igyekszem. Meg kell kérdeznem, hogy pontosan hol kell a körúton befordulnom, mert a telefonom halott, a brazil szolgáltató ide már nem ér el. Se wifi, se adatforgalom, se GPS. Marad a "hagyományos" módszer, megszólítok egy csapat ott várakozó lányt, hogy tudják-e merre találom a P. utcát. Nem tudják, de az egyikük segíteni akar, és keresi a GPS-en. De nincs szerencséje, mert lassú a telefon, így egy idő után inkább megköszönöm és megyek tovább, megkérdezek másokat.
Megint lányokat választok, de a válasz megint nemleges, nem tudják merre van a jól ismert utca. Ezután próbálok biztosra menni, és a legközelebbi kürtőskalácsost kérdezem meg. Három fiatal fiú izzad tésztadagasztás közben, kérdésemre az egyik odavakkantja: első utca kelet - és már fordul is vissza a tésztához. Kelet...? - kérdezem kicsit zavartan. Én lány vagyok, a tájékozódás az egyik gyenge pontom...Tétova arcomat láttán a másik fiú segít: a McDonalds mellett.
Mint kiderül, a körúton a következő utca balra a P. utca, így gyorsan lépkedek A. lakása felé. Szerencsére nincs hőség, mert elég sokat kell gyalogolnom, és pont azon az oldalon süt a nap. Miután megérkezek, felcaplatok a negyedikre, A. már kolbászos szendvicsekkel vár, melyek tetejére M. érkezése után egy jó nagy adag tejföl kerül - életemben először eszem kolbászos-tejfölös kenyeret, de úgy tömöm magamba, mint kacsa a nokedlit.
Ezután koccintunk, törköly pálinka sörrel, majd borral (én ezt kihagyom), majd megint sörrel, ezt a kört még kétszer megismételjük és még csak délután 4 óra van...Mi lesz itt estig?
Beszélgetünk, nevetgélünk, próbálunk zenét keresni a YouTube-on, kár, hogy a laptopban nincs erősebb hangerő. A sok pálinka hatására beindul a nosztalgia-gyár. De jó volt Londonban! Emlékszel, erre meg arra a bulira, ki kivel kavart, életemben nem aludtam ennyire keveset, de hiányzik az az időszak, anyám. Egy idő után teljesen betakar minket a múlt, és pár órára elveszünk a vissza nem forgatható időkerékben. De jól tettük, hogy akkor kimentünk! (Meg azt is, hogy visszajöttünk). Előkerülnek régi videók, jönnek az örömök, az ott szerzett barátokról szóló anekdotázások és a kihagyott lehetőségekről. Vicces, hogy A. pesti nappalija az ablakfülke miatt pont úgy néz ki, mint egy átlagos londoni sorház nappalija, így még jobban beleéljük magunkat az emlékekbe. Az az álarcos buli mekkora volt már! De jó jelmezek voltak! Egy vagyont fizettem a kaucióért, de megérte!
M.-mel a főiskolai gólyatáborban találkoztunk 1999-ben. Nekem sikerült egy hülye picsákkal teli szobába kerülnöm, és éppen ezen búslakodtam az egyik asztalnál ülve, amikor M. odapenderült hozzám, bemutatkozott és onnantól kezdve, hogy kiderült ő is szereti a Kispált barátnők vagyunk. Már majdnem 20 éve.
Amikor 2006-ban egy kávé mellett elmondtam neki, hogy kimegyek Londonba, majd hanyatt esett, és sóvárogva azt mondta, ő is úgy jönne. Majd egy perc múlva felcsillant a szeme, úgy mondta: Én is megyek! Itt hagyom ezt az egész szart (értette az akkori munkájára és a barátjára is). Hát, ezzel kábé én is így voltam, legalábbis az utóbbival.
Ugyanabba a nyelviskolába járt mint én, majd abban az étteremben reggeliztetett ahol én is. A.-val az ottani albérletben találkoztak és lettek barátnők, majd később sokat buliztunk együtt.
Mire eddig jutunk, a pálinka már ott üt ahol bír, rámozdulok a cigányzene vonalra, a Muki fija* szól a lehetséges legmagasabb hangerőn (azért egy erősítő most kurva jól jönne, így nem jön át), M. pedig vihog és a szemeit forgatja, ez azért neki annyira nem jön be. A. viszont felpattan, járjunk csárdást! Járjunk! Jobbra és balra, jobbra és balra, mer a nézését, meg járását meg a csípőjének a ringását* majd forgás. Jujjj, a gyomrom panaszkodik, álljunk le.
A. már az ablakban táncol, ezen meg én vihogok, de jó, ezt látják az utcáról is, ki nem szarja le. Később a lányok kimennek a gangra beszélgetni, én viszont meglátogatom a vécét, ez nem maradhat benn egész este, mert még 10 előtt fejre fogok állni.
Később a másik barátnőmmel konzultálok, úgy volt, hogy majd találkozunk vele benn a városban, de egyelőre azt sem tudjuk, hogy merrefelé fogunk elindulni. Később megegyezünk, irány a Margit-híd, sajnos a barátnőm épp a Lánchíd környékén van és nem fog tudni átjönni. Kár.
Elsétálunk a Nyugati mellett, és beülünk lángosozni a Zsiráfba. Nagyon hangulatos kis hely, és a lángos is finom. Sokkal több helyre el kellene mennem Pesten, kár, hogy olyan nyomasztó az egész város. Na, majd talán legközelebb.
A Zsiráf után a Margitsziget felé vesszük az irányt. A sziget bejáratánál levő szórakozóhelyre tartunk, ahol a teraszról rálátni rakpartra. Egész kis tömeg van már, lányoknak ingyenes a belépő. Beállunk a lányokkal a tömegbe mi is, lötyögünk, nézelődünk, de ezen kívül máshoz valahogy nincs meg a hangulat. A zenét hallgatva és az embereket bámulva azon gondolkodom, hogy vajon mi hibádzik, amikor A.-hoz odalép egy már 10 perce körülötte legyeskedő fazon, és megkérdi, nem menne-e ki vele a Margitszigetre. Most is a Margitszigeten vagyok, feleli A. nekem pedig egyszerre leesik, hogy mi zavar itt annyira.
Az, hogy itt senki sem bulizik. Ez egy húspiac, a lányok a fiúkat méregetik, a fiúk pedig a lányokat. Akik párban jönnek, azok sem egymással vannak elfoglalva, hanem bámulják a placcot, a lányok a hajukat igazgatják, a fiúk vigyáznak a gondosan belőtt séróra. A terasz hátsó részére, egy privát részre megérkezik néhány escort lány, kiváncsi vagyok mennyi lehet a tarifájuk. Aranyélet lájv.
Nem buliznak csoportban az emberek, nem engedik el magukat, és így nekem is nehéz elengednem magam, hogyne, hogy magamhoz vonzzak pár részeget, még csak az hiányozna.
A lányok jól elvannak az italukkal, bámészkodnak, vigyorgunk, csak az a kicsi plusz hiányzik. Egy idő után hazaindulunk. A.-hoz megint hozzácsapódik egy tag akit ezúttal angolul kell leszerelnie. A körúton a lányok megint begyújtják a mulatóst, és hazáig énekelnek.
Másnap reggel, ahogy ballagok a buszhoz, kicsit szomorúan gondolok arra, hogy most akkor ennyi, nemsokára utazunk haza Brazíliába, M. pedig vissza Svájcba. Pedig jó lett volna sokkal-sokkal többet bulizni, így meg is születik a terv a fejemben a következő látogatáshoz, hogy több lesz benne az éjszakai program, az biztos.
Ezúttal majdnem üres a busz amivel Gyöngyösre utazom vissza, se gyerekcsoport, se álló emberek. Vámos Miklós egyik könyve pihen az ölemben amíg a tájat bámulom. Jól esik az egyedül való utazás, hogy a busz zümmögő hangjával a háttérben a gondolataimba merülhetek.
Ahogy megérkezem, megint feltűnik, hogy mennyire nincs autós forgalom Gyöngyösön. Nincs dugó, nincsenek hosszú sorok a piros lámpánál, és türelmetlen autósok. Leszállok a buszról és gyorsan lépkedek a négyemeletes ház felé. Estére megyünk a nővéremékhez és addig még ki kellene pihennem a tegnapi dorbézolást és játszani egy kicsit C.-vel.
Trópusi lány
(Kép forrása: itt)
Közben a busz elindul, a csoportvezető tanárnénik hátrabotladoznak és rendet teremtenek a zajongó gyerekek között. Próbálják csendre inteni őket (Krisztián, ha nem hagyod abba a kiabálást, hátramegyek de annak nem lesz jó vége! - kiabálja hátra a tanárnő a busz középső részéről). A busz megtelt, páran a folyosón is álldogálnak. Nekik külön rossz hír, amikor Gödöllőnél a busz útszűkület miatt vesztegel és emiatt vagy 20 percet késünk. Amikor végül begördülünk a Stadionokhoz, a gyerekek ismét hangoskodásban törnek ki és ujjongva mutogatnak, integetnek a peronon várakozó szüleiknek. Táborban voltak és most érkeztek haza.
Leszállok a buszról, átvágom magam az ölelkező szülő-gyerek tömegen és a metró felé veszem az utam. Te jó ég, hány éve nem utaztam már a kettes metróval!
Kicsit szürreális az élmény, mintha kívülről nézném magam. Ismerős épületek, ismerős kapu, ismerős újságárus, ismerős látványpékség. Veszek vonaljegyeket, jön a metró, jé, fehér a metrókocsi, jól néz ki.
Nem ülök le, három megállón át nekitámaszkodom a korlátnak, gondolkodom és hallgatom a körülöttem ülők beszélgetését. Mindenki magyar, most bezzeg bármit mondhatnak, megértek én mindent, nem marad semmi titokban.
A Deák térnél felmozgólépcsőzöm a kék metróhoz (ez is fehér lesz?), közben megállapítom magamban, hogy még mindig nincs kiírva egyértelműen az útvonal: jobbra Kőbánya, balra Kispest felé, de ha fordítva mész fel a lépcsőn úgy is jó. Szegény külföldiek.
Én a Nyugati felé megyek, abba a kocsiba szállok be, ahová két ember (madarászok talán) visz egy nagy ládát, benne egy - valószínűleg nagy méretű - madár rikácsol.
Megáll a metró, én automatikusan a West End felé indulok az aluljáróban, de később feljövök az utcára, a P. utca felé igyekszem. Meg kell kérdeznem, hogy pontosan hol kell a körúton befordulnom, mert a telefonom halott, a brazil szolgáltató ide már nem ér el. Se wifi, se adatforgalom, se GPS. Marad a "hagyományos" módszer, megszólítok egy csapat ott várakozó lányt, hogy tudják-e merre találom a P. utcát. Nem tudják, de az egyikük segíteni akar, és keresi a GPS-en. De nincs szerencséje, mert lassú a telefon, így egy idő után inkább megköszönöm és megyek tovább, megkérdezek másokat.
Megint lányokat választok, de a válasz megint nemleges, nem tudják merre van a jól ismert utca. Ezután próbálok biztosra menni, és a legközelebbi kürtőskalácsost kérdezem meg. Három fiatal fiú izzad tésztadagasztás közben, kérdésemre az egyik odavakkantja: első utca kelet - és már fordul is vissza a tésztához. Kelet...? - kérdezem kicsit zavartan. Én lány vagyok, a tájékozódás az egyik gyenge pontom...Tétova arcomat láttán a másik fiú segít: a McDonalds mellett.
Mint kiderül, a körúton a következő utca balra a P. utca, így gyorsan lépkedek A. lakása felé. Szerencsére nincs hőség, mert elég sokat kell gyalogolnom, és pont azon az oldalon süt a nap. Miután megérkezek, felcaplatok a negyedikre, A. már kolbászos szendvicsekkel vár, melyek tetejére M. érkezése után egy jó nagy adag tejföl kerül - életemben először eszem kolbászos-tejfölös kenyeret, de úgy tömöm magamba, mint kacsa a nokedlit.
Ezután koccintunk, törköly pálinka sörrel, majd borral (én ezt kihagyom), majd megint sörrel, ezt a kört még kétszer megismételjük és még csak délután 4 óra van...Mi lesz itt estig?
Beszélgetünk, nevetgélünk, próbálunk zenét keresni a YouTube-on, kár, hogy a laptopban nincs erősebb hangerő. A sok pálinka hatására beindul a nosztalgia-gyár. De jó volt Londonban! Emlékszel, erre meg arra a bulira, ki kivel kavart, életemben nem aludtam ennyire keveset, de hiányzik az az időszak, anyám. Egy idő után teljesen betakar minket a múlt, és pár órára elveszünk a vissza nem forgatható időkerékben. De jól tettük, hogy akkor kimentünk! (Meg azt is, hogy visszajöttünk). Előkerülnek régi videók, jönnek az örömök, az ott szerzett barátokról szóló anekdotázások és a kihagyott lehetőségekről. Vicces, hogy A. pesti nappalija az ablakfülke miatt pont úgy néz ki, mint egy átlagos londoni sorház nappalija, így még jobban beleéljük magunkat az emlékekbe. Az az álarcos buli mekkora volt már! De jó jelmezek voltak! Egy vagyont fizettem a kaucióért, de megérte!
M.-mel a főiskolai gólyatáborban találkoztunk 1999-ben. Nekem sikerült egy hülye picsákkal teli szobába kerülnöm, és éppen ezen búslakodtam az egyik asztalnál ülve, amikor M. odapenderült hozzám, bemutatkozott és onnantól kezdve, hogy kiderült ő is szereti a Kispált barátnők vagyunk. Már majdnem 20 éve.
Amikor 2006-ban egy kávé mellett elmondtam neki, hogy kimegyek Londonba, majd hanyatt esett, és sóvárogva azt mondta, ő is úgy jönne. Majd egy perc múlva felcsillant a szeme, úgy mondta: Én is megyek! Itt hagyom ezt az egész szart (értette az akkori munkájára és a barátjára is). Hát, ezzel kábé én is így voltam, legalábbis az utóbbival.
Ugyanabba a nyelviskolába járt mint én, majd abban az étteremben reggeliztetett ahol én is. A.-val az ottani albérletben találkoztak és lettek barátnők, majd később sokat buliztunk együtt.
Mire eddig jutunk, a pálinka már ott üt ahol bír, rámozdulok a cigányzene vonalra, a Muki fija* szól a lehetséges legmagasabb hangerőn (azért egy erősítő most kurva jól jönne, így nem jön át), M. pedig vihog és a szemeit forgatja, ez azért neki annyira nem jön be. A. viszont felpattan, járjunk csárdást! Járjunk! Jobbra és balra, jobbra és balra, mer a nézését, meg járását meg a csípőjének a ringását* majd forgás. Jujjj, a gyomrom panaszkodik, álljunk le.
A. már az ablakban táncol, ezen meg én vihogok, de jó, ezt látják az utcáról is, ki nem szarja le. Később a lányok kimennek a gangra beszélgetni, én viszont meglátogatom a vécét, ez nem maradhat benn egész este, mert még 10 előtt fejre fogok állni.
Később a másik barátnőmmel konzultálok, úgy volt, hogy majd találkozunk vele benn a városban, de egyelőre azt sem tudjuk, hogy merrefelé fogunk elindulni. Később megegyezünk, irány a Margit-híd, sajnos a barátnőm épp a Lánchíd környékén van és nem fog tudni átjönni. Kár.
Elsétálunk a Nyugati mellett, és beülünk lángosozni a Zsiráfba. Nagyon hangulatos kis hely, és a lángos is finom. Sokkal több helyre el kellene mennem Pesten, kár, hogy olyan nyomasztó az egész város. Na, majd talán legközelebb.
A Zsiráf után a Margitsziget felé vesszük az irányt. A sziget bejáratánál levő szórakozóhelyre tartunk, ahol a teraszról rálátni rakpartra. Egész kis tömeg van már, lányoknak ingyenes a belépő. Beállunk a lányokkal a tömegbe mi is, lötyögünk, nézelődünk, de ezen kívül máshoz valahogy nincs meg a hangulat. A zenét hallgatva és az embereket bámulva azon gondolkodom, hogy vajon mi hibádzik, amikor A.-hoz odalép egy már 10 perce körülötte legyeskedő fazon, és megkérdi, nem menne-e ki vele a Margitszigetre. Most is a Margitszigeten vagyok, feleli A. nekem pedig egyszerre leesik, hogy mi zavar itt annyira.
Az, hogy itt senki sem bulizik. Ez egy húspiac, a lányok a fiúkat méregetik, a fiúk pedig a lányokat. Akik párban jönnek, azok sem egymással vannak elfoglalva, hanem bámulják a placcot, a lányok a hajukat igazgatják, a fiúk vigyáznak a gondosan belőtt séróra. A terasz hátsó részére, egy privát részre megérkezik néhány escort lány, kiváncsi vagyok mennyi lehet a tarifájuk. Aranyélet lájv.
Nem buliznak csoportban az emberek, nem engedik el magukat, és így nekem is nehéz elengednem magam, hogyne, hogy magamhoz vonzzak pár részeget, még csak az hiányozna.
A lányok jól elvannak az italukkal, bámészkodnak, vigyorgunk, csak az a kicsi plusz hiányzik. Egy idő után hazaindulunk. A.-hoz megint hozzácsapódik egy tag akit ezúttal angolul kell leszerelnie. A körúton a lányok megint begyújtják a mulatóst, és hazáig énekelnek.
Másnap reggel, ahogy ballagok a buszhoz, kicsit szomorúan gondolok arra, hogy most akkor ennyi, nemsokára utazunk haza Brazíliába, M. pedig vissza Svájcba. Pedig jó lett volna sokkal-sokkal többet bulizni, így meg is születik a terv a fejemben a következő látogatáshoz, hogy több lesz benne az éjszakai program, az biztos.
Ezúttal majdnem üres a busz amivel Gyöngyösre utazom vissza, se gyerekcsoport, se álló emberek. Vámos Miklós egyik könyve pihen az ölemben amíg a tájat bámulom. Jól esik az egyedül való utazás, hogy a busz zümmögő hangjával a háttérben a gondolataimba merülhetek.
Ahogy megérkezem, megint feltűnik, hogy mennyire nincs autós forgalom Gyöngyösön. Nincs dugó, nincsenek hosszú sorok a piros lámpánál, és türelmetlen autósok. Leszállok a buszról és gyorsan lépkedek a négyemeletes ház felé. Estére megyünk a nővéremékhez és addig még ki kellene pihennem a tegnapi dorbézolást és játszani egy kicsit C.-vel.
Trópusi lány
(Kép forrása: itt)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése