Sokat gondolkoztam azon, hogy hogyan is írjam meg ezt a posztot. Hogy mi lenne ennek az utazásnak, a hazalátogatásnak a leglényegesebb momentuma, az élmény aminek a hatása alá kerültem és ellenkezőleg, mi az, amitől azt vártam, hogy majd hatással lesz rám, aztán végül mégsem.
Vártam például, hogy majd jól elérzékenyülök amikor leszáll a gép Budapesten, aztán ezt a felemelő érzést a 31. alvás nélküli óra jól el is mosta, és az egyetlen dolog ami könnyeket tudott volna csalni akkor a szemembe egy jól megvetett, puha ágy volt. Vagy elképzeltem milyen finom sütiket fogok enni és már az első héten felszedek plusz öt kilót, ezzel szemben az első héten a gyümölcsök tették ki az étkezéseim fő részét, a meggy, a piszke, a ribizli és a cseresznye, ezekből pukkadásig ettem magam minden nap, valamint a tejfölös-sajtos lángos. Cukrászdába csak a második hét végén jutottam el, de csak hogy megállapítsam, hogy nem finomak már a krémek és tészták, talán házilag elkészítve még megmenthető a somlói és a francia krémes emléke, de a többi sajnos felejtős.
Fagyiból viszont sokat ettünk, az Santosban borzalmas, és sajnálom, hogy importálni sem lehet ide, mert az itteni nyári hőségben nagyon jól jönne egy kis hűs és savanykás zöldalma- vagy őszibarackízű tölcséres fagyi.
Elfogyott az üveg cukornádpálinka és a tequila is
Elfogyott az üveg cukornádpálinka és a tequila is
Mielőtt megérkeztünk, felosztottam a heteket és próbáltam mindent és mindenkit belesűríteni a 28 napba amit majd itt töltünk. Intenzív egy hónap elé néztünk, és végül az is lett: sűrű és napra, órára beosztott, kicentizett programok.
Az első hetet főleg Zs.-vel és a családdal töltöttem, mivel előbbi a nyáron felszabadult tanerői kötelezettségei alól és gyakorlatilag egész nap ráért velünk foglalkozni - hálás köszönet érte. Kipihenve az utazás fáradalmait az első hétvégén tesómékhoz mentünk szalonnát sütni, amit aztán sikerült annyi pohár caipirinhával leöblíteni, majd az egészet tequilával megfejelni, hogy az est további része meglehetősen homályos és mielőtt az ágyba beborulva arra gondoltam, hogy úúúú, hánynom kell, már el is nyomott az álom.
A vasárnapi találkát H. lemondta és nem is tudja ezzel mekkora örömet okozott a megkínzott gyomromnak és az álmos, még mindig delíriumban kóválygó agyamnak.
Az időutazó
Kerek 20 évet utaztam vissza az időben a második héten (vagyis inkább az egész otthoni kirándulás alatt). Minden és mindenki ott volt ahogy hagytam, nem változtak az arcok, a házak, a bútorok és az utcák. Egy-két hely szépen ki lett csinosítva Gyöngyösön és fenn a Mátrában, ezeknek nagyon örültem és büszke voltam a kis városomra, hogy milyen szépen felöltözve várt rám. Egészen úgy éreztem magam mint amikor főiskolás voltam és a nyári szünidőt töltöttem otthon: napközben barátnőzés, városban mászkálás, strand, Sástó, este sminkbe vágva bolyongunk a városban. Otthon kész étel vár, kimosott és vasalt ruhák, ugyanaz a közeg, ugyanazok az emberek, ugyanaz a tücsökciripelés este. Nagyon nehéz ebből az állandó deja vu érzésből kitörni, ugyanakkor fáj is az emlékezés, hogy mennyire elszaladtak az évek.
Persze voltak dolgok amelyek most feltűntek, és jött a fordított rácsodálkozás, hogy:
- megállnak az autók a zebránál, de jó! (hát igen, Santosban az előzékenység nem a sofőrök erőssége)
- vajon észrevette már valaki, hogy itt másképpen burukkolnak a galambok? Londonban és Santosban a sima burrr-burrr-burrr-t nyomják míg itt, a Kárpát-medencében hu-húúú-hu, hu-húúú-hu-znak. Ettől aztán - ha esetleg megy percre megfeledkeztem volna róla - eszembe jut, hogy Magyarországon vagyok, magyar galambok között.
- milyen kicsi itt az avokádó, de cuki!
- a gyerekeket minek vegzálják idegenek, és utasítják rendre őket vadidegen létükre? Mindamellett, hogy egyébként egyetértek azzal, hogy ne csak otthon, hanem az utcán is lehet nevelni a gyerekeket, ha például törnek-zúznak kárt okozva ezzel másban vagy másokban akkor persze, avatkozzon közbe egy felnőtt. Vannak országok, ahol ezt nem szabad, a másik személyiségi jogai olyan szinten védve vannak, hogy az emberek inkább elfordítják a fejüket, a gyerek meg a tinédzser pedig azt csinál amit akar. Ezt én sem támogatom.
De C. kapott pár megjegyzést - mit megjegyzést! egy egész monológot! - például azért, hogy nem köszönt a (vad)idegen néninek a lépcsőházban, arra pedig, hogy azt mondtam ő egy szégyenlős gyerek (ami különben nem is baj, mert nem áll le senki fia borjával társalogni az utcán például) kaptam egy megsemmisítő pillantást, vagy amikor ki akart szaladni a nyilvános mosdóból mielőtt megmosta volna a kezét, a néni az ajtóból rikácsoltak utánunk, hogy hát ezt meg kellene már tanulni!
Nekem pedig megint eszembe jutott, hogy a felnőttek mennyire nem mosolyognak itt a gyerekekre, de a megfeleltetés és a számonkérés az megy, és nem átallanak kioktatni egészen kicsiket sem. Nem szép dolog.
- milyen visszafogottak itt a gyerekek, te jó ég. (Habár a fentieket végiggondolva nem is csoda). Ég és föld a különbség egy santosi és egy gyöngyösi játszótéren. Kedvesek, de kell nekik idő mire el kezdenek játszani egymással.
- úristen mekkora választék van a társasjátékokból! Milyen fantáziadúsak és kreatívak! És minden milyen olcsó! Be is vásároltam egy halom ruhát és játékot már az első héten.
Menni, menni, muszáj menni
Mindig hajtott valami külföldre. Sokáig persze ez nem tudatosult bennem, csak az érzés volt meg, hogy itt nem jó. Gyöngyösről mindig Pestre áhítoztam. Aztán Pestről máshova. Az a máshova végül London lett, onnan pedig a sors Santosba vetett. A többiek viszont maradtak és ahogy végiglátogattam az összes ismerős arcot ugyanazokon a helyeken ahol tizenöt-húsz évvel ezelőtt is laktak, így az érzés, hogy egy magányos utazó vagyok még inkább megerősödött. Nem a társaság hiánya, hanem hogy a gyerekkoromhoz tartozók közül senki nem vette fel a vándorbotot, és él meg hasonló élményeket.
Később, amikor már elkezdtem dolgozni, akkor persze már találkoztam ilyen utazással meg kalandvággyal beoltott emberkékkel és velük a mai napig megosztjuk az ilyen jellegű élményeinket.
Velük is sikerült találkoznom, Sz.-vel a medvéket is megnéztük Veresegyházán, M.-val és A.-val pedig csaptunk egy görbe estét.
A budapesti kirándulások rendkívül ambivalens érzéseket szültek bennem. Bárhová is utazok, az első benyomások mindig rendkívül fontosak, mert azok határozzák meg a későbbi kapcsolatomat a hellyel. Ha az első impulzus pozitív, és a hely feltölt energiával, akkor ezek az élmények elraktározódnak, bevésődnek az agyam egyik rejtett szegletébe és később, amikor nehéz periódus következik az életemben, tudok töltekezni ezekből a kezdeti impressziókból, és visszanyúlni a hozzájuk kapcsolt pozitív energiákhoz akkor is amikor egyébként minden rossz vagy szomorú.
Családi nyaralások alkalmával Spanyolország, a Kanári-szigetek, a francia Riviéra és a horvát tengerpart váltott ki belőlem extra pozitív élményeket. Aztán London, végül Santos.
Budapest az én belső népszerűségi listámon meglehetősen szerencsétlenül helyezkedik el, ugyanis életem legrosszabb élményeinek kábé 80%-a kötődik a városhoz. Éppen ezért hiába szép, népszerű és nagyszerű, hiába gyönyörű a Duna és tárul fantasztikus látvány a várról az ember szeme elé, romkocsmák ide, ódon épületek romantikája oda, engem akkor lasszóval kell ebbe a városba elvonszolni és dolgom végeztével úgy húzok el onnan, mintha üldöznének.
Rettenetes súllyal nehezedik rám a város hangulata. Szorongást vált ki minden egyes perc, amit ott kell eltöltenem. A budapesti születésű embereknek más a viselkedése, más a humora, mást találnak viccesnek és jófejségnek. Pesten és Budán eltűnik a természetes viselkedés, akik ott élnek elkezdenek pesties habitusban és modorban beszélni.
Ezeket az állításokat persze könnyű megcáfolni annak aki szereti a várost, de az atmoszférát, a hatást amit Budapest belőlem kivált, azt nem.
Jó pár év után most kétszer látogattam fel a barátnőimhez és már előre eldöntöttem, hogy nem fogom annyira gyűlölni a várost mint amennyire egyébként szoktam. Most csak turista vagyok, és úgy is fogok viselkedni. Tehát mint turista, megfigyelésem alapján Budapest tényleg nagyon szép, a belváros egy kis ékszerdoboz, a Duna part bámulatos, a körúton számtalan bár és étkezde, kellemes esti sétákat lehet tenni mindenféle félelemérzet nélkül és akár egy külföldinek akár a magyaroknak lenyűgöző élmény a dunai hajókázás.
És ennyit a város promótálásából. Hazajöttem és rossz kedvűen feküdtem egy egész napig. Azt a rengeteg pozitívumot amit a csajsziktól kaptam megint kiszívta belőlem ez a gonosz, multikulti gyöngyszemnek nevezett valami.
Pedig milyen jó volt a lányokkal dumálni, kiülni a Ligetbe és piros kockás terítős asztalnál sörözni, hajókázni a Dunán, pálinkázni, Margit-hídon sétálni és lángost enni éjfélkor a Nyugatinál. Erről írok is majd egy szösszenetet a következő bejegyzésemben.
Talán majd legközelebb jobban felvértezem magam és már a buszon lenyomok pár felest. Vagy kis adagokban gyűjtök annyi pozitív élményt, ami egy idő után elfedi mélyről jövő utálatomat. Vagy csak egyszerűen nem szervezek oda programot többé; talán ez utóbbi lenne a legcélszerűbb.
Hegyek, dombok, tavak és barlangfürdő
A legeslegjobb program - a különböző látogatásoktól eltekintve - a barlangfürdő volt Demjénben, amit sokkal kisebbnek hittem, de kiderült, hogy tök nagy területen fekszik és csak a barlangfürdő részben el lehet tölteni egy egész délutánt. Nemcsak a meleg vizű, lassú folyóban lehet a derékig érő vízben sétálni és néha beállni a Koboldok szökőkútjai alá, vagy a Tündérbarlangban a masszírozóban feküdni, hanem a Titkok barlangjában, a sóbarlangban mellett meleg kőfotelekből, ropit majszolva sejtelmes fénynél nézni a nagy képernyős tévét, majd a Termál-öbölben ázni kicsit a gyógyfürdőben, hogy aztán kipihenve átsétáljunk a medence bárjába meginni valamit, és végül az egészet megismételve kimaxoljuk a lustaságmérőt. A csúszdatornyot ezúttal nem vettük igénybe, sajna tériszonyom és sebesség fóbiám is van, de C. ennek ellenére is jól kifárasztotta magát a sok úszkálással.
Szerettem, ahogy a Mátrában olyan szépen rendben tartanak mindent. Voltunk Sástón, Füreden pizzát ettünk, voltunk Kalandparkban és patakban pacsálni az erdőben.
Szadán látogatóban voltunk, ahol csirkéket etettünk, sokat beszélgettünk és dobos tortát ettünk a kertben.
Egy kicsit előbb lettem 40
Összevont szülinapot is tartottunk, anyum 70, tesóm 50, én 40 lettem ebben az évben, és ezt a kertben, a sátor alatt megterített asztalnál ünnepeltük három tortával, de az első heti tequilára és az azt követő sörözős esték hatására sajnos még jól emlékezve csak ásványvízzel a pohárban.
Este, beszélgetés közben valaki megkérdezte, hogy leszámítva szokásost, a családot, a barátokat a tejfölt és társait, mi hiányzik legjobban ott Brazíliában, és erre viccesen csak annyit mondtam, hogy a cigányzene, de ez a kérdés még sokáig ott motoszkált a fejemben és későb is eszembe jutott: Tényleg, mi hiányzik most a legjobban
És ahogy gondolkodom, rájövök, hogy tulajdonképpen semmi. Persze, persze, jó lenne ha már itt is lenne egy kialakult, jó társaság, egy vidám társaság, olyan emberek, akikkel nincsenek kommunikációs akadályok. Vagy ha több magyar nyelvű könyvet lehetne kapni, mivel képtelenség annyit kiszállítani ide, amennyire nekem igényem lenne.
De ezek nem olyan dolgok, amelyeken nem lehet változtatni és azt azért örömmel állapítottam meg, hogy milyen jó volt visszajönni és érezni az ismerős illatokat, a tenger szagát, megint mosolyogni az emberekre, a saját ágyamban aludni, coxinhat enni és megdögönyözni a macskát. Hazajönni.
Trópusi lány
(Kép forrása: itt)
Az első hetet főleg Zs.-vel és a családdal töltöttem, mivel előbbi a nyáron felszabadult tanerői kötelezettségei alól és gyakorlatilag egész nap ráért velünk foglalkozni - hálás köszönet érte. Kipihenve az utazás fáradalmait az első hétvégén tesómékhoz mentünk szalonnát sütni, amit aztán sikerült annyi pohár caipirinhával leöblíteni, majd az egészet tequilával megfejelni, hogy az est további része meglehetősen homályos és mielőtt az ágyba beborulva arra gondoltam, hogy úúúú, hánynom kell, már el is nyomott az álom.
A vasárnapi találkát H. lemondta és nem is tudja ezzel mekkora örömet okozott a megkínzott gyomromnak és az álmos, még mindig delíriumban kóválygó agyamnak.
Az időutazó
Kerek 20 évet utaztam vissza az időben a második héten (vagyis inkább az egész otthoni kirándulás alatt). Minden és mindenki ott volt ahogy hagytam, nem változtak az arcok, a házak, a bútorok és az utcák. Egy-két hely szépen ki lett csinosítva Gyöngyösön és fenn a Mátrában, ezeknek nagyon örültem és büszke voltam a kis városomra, hogy milyen szépen felöltözve várt rám. Egészen úgy éreztem magam mint amikor főiskolás voltam és a nyári szünidőt töltöttem otthon: napközben barátnőzés, városban mászkálás, strand, Sástó, este sminkbe vágva bolyongunk a városban. Otthon kész étel vár, kimosott és vasalt ruhák, ugyanaz a közeg, ugyanazok az emberek, ugyanaz a tücsökciripelés este. Nagyon nehéz ebből az állandó deja vu érzésből kitörni, ugyanakkor fáj is az emlékezés, hogy mennyire elszaladtak az évek.
Persze voltak dolgok amelyek most feltűntek, és jött a fordított rácsodálkozás, hogy:
- megállnak az autók a zebránál, de jó! (hát igen, Santosban az előzékenység nem a sofőrök erőssége)
- vajon észrevette már valaki, hogy itt másképpen burukkolnak a galambok? Londonban és Santosban a sima burrr-burrr-burrr-t nyomják míg itt, a Kárpát-medencében hu-húúú-hu, hu-húúú-hu-znak. Ettől aztán - ha esetleg megy percre megfeledkeztem volna róla - eszembe jut, hogy Magyarországon vagyok, magyar galambok között.
- milyen kicsi itt az avokádó, de cuki!
- a gyerekeket minek vegzálják idegenek, és utasítják rendre őket vadidegen létükre? Mindamellett, hogy egyébként egyetértek azzal, hogy ne csak otthon, hanem az utcán is lehet nevelni a gyerekeket, ha például törnek-zúznak kárt okozva ezzel másban vagy másokban akkor persze, avatkozzon közbe egy felnőtt. Vannak országok, ahol ezt nem szabad, a másik személyiségi jogai olyan szinten védve vannak, hogy az emberek inkább elfordítják a fejüket, a gyerek meg a tinédzser pedig azt csinál amit akar. Ezt én sem támogatom.
De C. kapott pár megjegyzést - mit megjegyzést! egy egész monológot! - például azért, hogy nem köszönt a (vad)idegen néninek a lépcsőházban, arra pedig, hogy azt mondtam ő egy szégyenlős gyerek (ami különben nem is baj, mert nem áll le senki fia borjával társalogni az utcán például) kaptam egy megsemmisítő pillantást, vagy amikor ki akart szaladni a nyilvános mosdóból mielőtt megmosta volna a kezét, a néni az ajtóból rikácsoltak utánunk, hogy hát ezt meg kellene már tanulni!
Nekem pedig megint eszembe jutott, hogy a felnőttek mennyire nem mosolyognak itt a gyerekekre, de a megfeleltetés és a számonkérés az megy, és nem átallanak kioktatni egészen kicsiket sem. Nem szép dolog.
- milyen visszafogottak itt a gyerekek, te jó ég. (Habár a fentieket végiggondolva nem is csoda). Ég és föld a különbség egy santosi és egy gyöngyösi játszótéren. Kedvesek, de kell nekik idő mire el kezdenek játszani egymással.
- úristen mekkora választék van a társasjátékokból! Milyen fantáziadúsak és kreatívak! És minden milyen olcsó! Be is vásároltam egy halom ruhát és játékot már az első héten.
Menni, menni, muszáj menni
Mindig hajtott valami külföldre. Sokáig persze ez nem tudatosult bennem, csak az érzés volt meg, hogy itt nem jó. Gyöngyösről mindig Pestre áhítoztam. Aztán Pestről máshova. Az a máshova végül London lett, onnan pedig a sors Santosba vetett. A többiek viszont maradtak és ahogy végiglátogattam az összes ismerős arcot ugyanazokon a helyeken ahol tizenöt-húsz évvel ezelőtt is laktak, így az érzés, hogy egy magányos utazó vagyok még inkább megerősödött. Nem a társaság hiánya, hanem hogy a gyerekkoromhoz tartozók közül senki nem vette fel a vándorbotot, és él meg hasonló élményeket.
Később, amikor már elkezdtem dolgozni, akkor persze már találkoztam ilyen utazással meg kalandvággyal beoltott emberkékkel és velük a mai napig megosztjuk az ilyen jellegű élményeinket.
Velük is sikerült találkoznom, Sz.-vel a medvéket is megnéztük Veresegyházán, M.-val és A.-val pedig csaptunk egy görbe estét.
A budapesti kirándulások rendkívül ambivalens érzéseket szültek bennem. Bárhová is utazok, az első benyomások mindig rendkívül fontosak, mert azok határozzák meg a későbbi kapcsolatomat a hellyel. Ha az első impulzus pozitív, és a hely feltölt energiával, akkor ezek az élmények elraktározódnak, bevésődnek az agyam egyik rejtett szegletébe és később, amikor nehéz periódus következik az életemben, tudok töltekezni ezekből a kezdeti impressziókból, és visszanyúlni a hozzájuk kapcsolt pozitív energiákhoz akkor is amikor egyébként minden rossz vagy szomorú.
Családi nyaralások alkalmával Spanyolország, a Kanári-szigetek, a francia Riviéra és a horvát tengerpart váltott ki belőlem extra pozitív élményeket. Aztán London, végül Santos.
Budapest az én belső népszerűségi listámon meglehetősen szerencsétlenül helyezkedik el, ugyanis életem legrosszabb élményeinek kábé 80%-a kötődik a városhoz. Éppen ezért hiába szép, népszerű és nagyszerű, hiába gyönyörű a Duna és tárul fantasztikus látvány a várról az ember szeme elé, romkocsmák ide, ódon épületek romantikája oda, engem akkor lasszóval kell ebbe a városba elvonszolni és dolgom végeztével úgy húzok el onnan, mintha üldöznének.
Rettenetes súllyal nehezedik rám a város hangulata. Szorongást vált ki minden egyes perc, amit ott kell eltöltenem. A budapesti születésű embereknek más a viselkedése, más a humora, mást találnak viccesnek és jófejségnek. Pesten és Budán eltűnik a természetes viselkedés, akik ott élnek elkezdenek pesties habitusban és modorban beszélni.
Ezeket az állításokat persze könnyű megcáfolni annak aki szereti a várost, de az atmoszférát, a hatást amit Budapest belőlem kivált, azt nem.
Jó pár év után most kétszer látogattam fel a barátnőimhez és már előre eldöntöttem, hogy nem fogom annyira gyűlölni a várost mint amennyire egyébként szoktam. Most csak turista vagyok, és úgy is fogok viselkedni. Tehát mint turista, megfigyelésem alapján Budapest tényleg nagyon szép, a belváros egy kis ékszerdoboz, a Duna part bámulatos, a körúton számtalan bár és étkezde, kellemes esti sétákat lehet tenni mindenféle félelemérzet nélkül és akár egy külföldinek akár a magyaroknak lenyűgöző élmény a dunai hajókázás.
És ennyit a város promótálásából. Hazajöttem és rossz kedvűen feküdtem egy egész napig. Azt a rengeteg pozitívumot amit a csajsziktól kaptam megint kiszívta belőlem ez a gonosz, multikulti gyöngyszemnek nevezett valami.
Pedig milyen jó volt a lányokkal dumálni, kiülni a Ligetbe és piros kockás terítős asztalnál sörözni, hajókázni a Dunán, pálinkázni, Margit-hídon sétálni és lángost enni éjfélkor a Nyugatinál. Erről írok is majd egy szösszenetet a következő bejegyzésemben.
Talán majd legközelebb jobban felvértezem magam és már a buszon lenyomok pár felest. Vagy kis adagokban gyűjtök annyi pozitív élményt, ami egy idő után elfedi mélyről jövő utálatomat. Vagy csak egyszerűen nem szervezek oda programot többé; talán ez utóbbi lenne a legcélszerűbb.
Hegyek, dombok, tavak és barlangfürdő
A legeslegjobb program - a különböző látogatásoktól eltekintve - a barlangfürdő volt Demjénben, amit sokkal kisebbnek hittem, de kiderült, hogy tök nagy területen fekszik és csak a barlangfürdő részben el lehet tölteni egy egész délutánt. Nemcsak a meleg vizű, lassú folyóban lehet a derékig érő vízben sétálni és néha beállni a Koboldok szökőkútjai alá, vagy a Tündérbarlangban a masszírozóban feküdni, hanem a Titkok barlangjában, a sóbarlangban mellett meleg kőfotelekből, ropit majszolva sejtelmes fénynél nézni a nagy képernyős tévét, majd a Termál-öbölben ázni kicsit a gyógyfürdőben, hogy aztán kipihenve átsétáljunk a medence bárjába meginni valamit, és végül az egészet megismételve kimaxoljuk a lustaságmérőt. A csúszdatornyot ezúttal nem vettük igénybe, sajna tériszonyom és sebesség fóbiám is van, de C. ennek ellenére is jól kifárasztotta magát a sok úszkálással.
Szerettem, ahogy a Mátrában olyan szépen rendben tartanak mindent. Voltunk Sástón, Füreden pizzát ettünk, voltunk Kalandparkban és patakban pacsálni az erdőben.
Szadán látogatóban voltunk, ahol csirkéket etettünk, sokat beszélgettünk és dobos tortát ettünk a kertben.
Egy kicsit előbb lettem 40
Összevont szülinapot is tartottunk, anyum 70, tesóm 50, én 40 lettem ebben az évben, és ezt a kertben, a sátor alatt megterített asztalnál ünnepeltük három tortával, de az első heti tequilára és az azt követő sörözős esték hatására sajnos még jól emlékezve csak ásványvízzel a pohárban.
Este, beszélgetés közben valaki megkérdezte, hogy leszámítva szokásost, a családot, a barátokat a tejfölt és társait, mi hiányzik legjobban ott Brazíliában, és erre viccesen csak annyit mondtam, hogy a cigányzene, de ez a kérdés még sokáig ott motoszkált a fejemben és későb is eszembe jutott: Tényleg, mi hiányzik most a legjobban
És ahogy gondolkodom, rájövök, hogy tulajdonképpen semmi. Persze, persze, jó lenne ha már itt is lenne egy kialakult, jó társaság, egy vidám társaság, olyan emberek, akikkel nincsenek kommunikációs akadályok. Vagy ha több magyar nyelvű könyvet lehetne kapni, mivel képtelenség annyit kiszállítani ide, amennyire nekem igényem lenne.
De ezek nem olyan dolgok, amelyeken nem lehet változtatni és azt azért örömmel állapítottam meg, hogy milyen jó volt visszajönni és érezni az ismerős illatokat, a tenger szagát, megint mosolyogni az emberekre, a saját ágyamban aludni, coxinhat enni és megdögönyözni a macskát. Hazajönni.
Trópusi lány
(Kép forrása: itt)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése