Útmutató a barátkozáshoz

Általános felfogás, hogy az ember akkor kezdi el igazán jól érezni magát egy idegen országban, amikor megjelennek az első barátok. Azok az emberek, akiket tényleg érdekel, hogy mi van veled és akik akkor is rádírnak, ha éppen semmi érdekes nem történt, csak éppen beköszönnek, hogy hello.

Mióta ideköltöztünk, a brazil vendégszeretetnek, az általános pozitív hozzáállásnak, a latinos kíváncsiságnak, és nem mellékesen az angoltanításnak köszönhetően folyton új emberekkel hoz össze a sors, akik érdeklődve hallgatják történeteinket Európáról, és a saját, itteni mindennapjaikkal összehasonlítva közösen megállapítjuk, hogy melyek az élet pozitív és negatív oldalai az Atlanti óceánon innen és túl.

Ezekből az alkalmi beszélgetésekből születnek később a vacsorameghívások, majd közös grillezések, hogy aztán a frissen szerzett nőismerősimmel - vagyis most már barátnőimmel - a hét bármely napján felcsörögjük egymást, körömlakkot cseréljünk, igyunk egy kávét vagy csak megtudakoljuk egymástól a másik aktuális lelkiállapotát. Jól érezzük magunkat egymással, örülünk minden egyes találkozásnak, és alig várjuk, hogy ismét összefussunk.

Ahogy a Casablanca című film vége felé is elhangzik (habár én ezt a Macskajajból jegyeztem meg): This is the beginning of a beautiful friendship. 

Ja. Meg ahogy azt Móricka elképzeli. Kár, hogy a föntebb leírtakból - többé-kevésbé - az angoltanításon kívül egy szó sem igaz.

Még áprilisban írtam, hogy úgy döntöttem, dolgozni fogok a saját baráti köröm kialakításán, hogy olyan emberekkel veszem majd magam körül, akiket én is érdeklek, és nem E. barátainak a nőnemű hozzátartozói lesznek az én kényszerszülte barátosnéim.

Ez a projekt azóta is él, és azóta is azon vagyok - több kevesebb sikerrel, - hogy legyenek igazi barátaim. 

Ehhez azonban pár dolgot tudomásul kellett vennem és el kellett fogadnom, hogy a brazil lányok / nők kicsit másképp állnak hozzá a barátkozáshoz, mint amit idáig megszoktam. 

1. Bármennyire is szeretném, a brazil felem soha nem fog spontán beülni a nappalimba kávézni és vice versa. Ahhoz, hogy ez megtörténjen (mármint a délutáni kávézás) egy jó előre (akár hetekkel korábban) leegyeztetett időpont megbeszélése szükséges, ahol ÉN kijelölöm a napot, az órát, a percet, az aznapi szél irányát és sebességét, valamint a napsütés szögét. Ezek hiányában a másik fél úgy fogja tekinteni, hogy csak jófejkedtem, amikor felvetettem a kávézás lehetőségét és egyáltalán nem fogja komolyan venni a meghívást.

2. A föntiek többszöri megerősítése szükséges a részemről, legalábbis a kijelölt napon mindenképp, ha nem akarom magam a forró kávé fölött, egyedül szomorkodva találni.

3. Ha a találkozó megbeszélésre került, és az ismerős nőnemű lény lány is megjelent a megbeszélt időpontban, akkor tekintet nélkül arra, hogy milyen régen ismerjük egymást, ami lehet akár fél, 1 vagy 2 év (!) is, toporogni fog az ajtóban és egy teljesen másik személyiség lép be a lakásba, mint akit előtte az ember (felületesen vagy mélyebben ) megismert.

A jófej, nagy dumás lányból karót nyelt, formális, udvariaskodó valaki lesz, a másik, aki előtte a sörözős estéiről mesélt most visszautasítja az alkoholt, a harmadik pedig akivel mindent meg lehetett beszélni most nem találja a szavakat és teljesen elfelejt angolul beszélni.

(Most nem bonyolítom túl, hogy a lakás az egy privát hely és hogy ott jobban feszeng az ember meg ilyenek, mert hasonló történt nyilvános helyen is, meg a konditeremben is, meg egy pizzeriában is)

4. Ez utóbbi viselkedésbeli változás hatványozottan érvényes a grillezős összejövetelekre, ahol még olyan galádság is előfordul, hogy valaki bekapcsolja a zenét. Mi, magyar lányok többnyire nem lacafacázunk: jó magyar honban egy zenés összejövetelen a szégyenlősséget oldandó, bedobunk pár felest a spájzban valahogy mindig tartalékként előforduló jófajta szilva (körte, barack, törköly, itt tetszőlegesen behelyettesítendő) pálinkából, aztán kivárjuk amíg kellően megemelkedik az endorfin (vagyis a boldogság hormon) szintje a szervezetünkben és akkor kezdődhet a: TÁNC. 
Na, ez utóbbi, amit itt jobb, ha sürgősen elfelejt az ember. Egy brazil lány/nő nem süllyed odáig, hogy alkoholos befolyásoltság alatt ropja a szomszéd asztalnál ülővel. Még mit nem! Hiszen akkor már holnap a szájára venné a lakótelep és az felérne a totális szégyennel errefelé.

5. Így hát, a feszengést oldandó, jobb, ha előre készülök témákkal, és az elképzelt találkozóról egy teljes forgatókönyvet állítok össze a fejemben, kicsi esélyt sem hagyva a spontenaitásnak mert a másik még a végén pánikrohamot kap (vagy legalábbis végig tartózkodó marad)

6. Nem árt elfogadnom azt sem, hogy a föntieket ismételve kényszerítsem magam arra, hogy ezt az öt pontot újra és újra eljátszam. Itt nő meg a jelentősége a többesszámnak amit az elején írtam, mivel jelenleg a barátkozás úgy áll, hogy én barátkozom, de a kölcsönösség egyelőre még várat magára. 

7. Ezzel kapcsolatban az egómból is vissza kellett vennem, és nem magamra venni állandóan, hogy a másik nem hív, nem keres. Kicsit hiányzik a multikulturális közeg, mert persze, hogy egy itt született és nőtt fel embernek nincs szüksége egy huszonnyolcadik (ráadásul külföldi) barátra, amikor sorban állnak a gyerekkori ismerősei is!

Ha az embert valami frusztrálja, akkor az nemcsak a maga felé támasztott elvárásokból ered(het), hanem abból is, amit maga körül lát. Magyarul, összehasonlítgatja magát másokkal és ahhoz viszonyítja a saját maga által elért eredményeket.

Próbálhatom én meggyőzni magam, hogy á, nem baj, ha nem hívnak el, ha nehezen megy a barátkozás, a brazilok ilyenek, ha közben E. meg tucatjával kapja a meghívásokat és a Whatsapp üzenetei olyan hosszú listát tesznek ki, hogy nem fér el a telefonja kijelzőjén. Pedig ugyanannyit beszélgetünk másokkal, ugyanannyi sörözést/dumálást beszél meg ő is mint én, mégis, az ő esetében a kölcsönösség valahogy jobban működik. 

Tudom, hogy nem az én hibám de akkor is rosszul esik, és meg kell tanulnom kezelni, hogy kívülálló vagyok és az is leszek sokáig, még akkor is, ha egyébként tudom hogy a férfiak és a nők teljesen másképp barátkoznak, és tisztában vagyok a nyelvi- és kulturális különbségekkel is. (a kollektív kínlódás mindig jobb, nem igaz?)

Elméletileg tudom, hogy mi a teendő: türelem, türelem, még több türelem, nyitottság, alkalmazkodókészség, ugyanakkor eszembe jut: nem megy-e ez a nagy igyekezet már a személyiségem rovására is? Mert számtalanszor elismételhetem a fenti 6-7 pontot, de valahol mélyen érzem, hogy ez nem én vagyok, nem érzem jól magam ebben a szerepben és nem is biztos, hogy hosszútávon fenn akarom vagy fenn tudom tartani az ilyen áron szerzett barátságokat.



Trópusi lány



(Képek forrása: itt és itt)