Erre a blogra őszinte írások kerülnek. Akkor is, hogy ha alkalomadtán a negatívabb hozzáállás évényesül, hiszen pont ettől lesz lesz valami őszinte: hogy a pozitív dolgokról éppenúgy szó esik, mint a negatívakról is.
Bevallom Kedves Olvasó, hogy az alábbi kis szösszenetet első körben sokkal csúnyábban írtam le (több volt benne a káromkodás). Túl nagy volt a csalódottság mértéke. De aztán aludtam rá párat, megrágtam, kiköptem, újból szájba vettem, megint megrágtam, lenyeltem, végül pedig - úgy tűnik - sikerült megemésztenem. Habár sokkal boldogabb nem lettem tőle.
Az egyik szemem sír, a másik nevet. Alakult ugyanis egy kis társaság itt a lakótelepen E. jóvoltából, akinek az egyik tanítványa G. - egy nagy darab, mindig hangosan hahotázó, kedves, joviális ember - és az ő ismerősei egy szuper kis közösséget alakítottak itt ki, melynek köszönhetően a hétvégi sütögetések és közös főzőcskék egyre rendszeresebben fordulnak mostanában elő. Úgy néz ki, hogy alakul egy fix baráti társaság ami nagyon jó hír, hiszen még csak két éve lakunk itt, és valahogy mindig az jelenti az első alapkövet egy másik országban, amikor megjelennek a barátok. Ráadásul ezek a barátok nemcsak a mi barátaink, hanem a gyerkőcök is hozzásegítenek minket az aktív kapcsolattartáshoz, ugyanis mindenkinek hasonló korú gyereke van, ezért C. is velük tölti ideje jó részét. Így minden rózsaszín, E. is, és C. is boldog, hurrá, hurrá, éljen, éljen.
Bevallom Kedves Olvasó, hogy az alábbi kis szösszenetet első körben sokkal csúnyábban írtam le (több volt benne a káromkodás). Túl nagy volt a csalódottság mértéke. De aztán aludtam rá párat, megrágtam, kiköptem, újból szájba vettem, megint megrágtam, lenyeltem, végül pedig - úgy tűnik - sikerült megemésztenem. Habár sokkal boldogabb nem lettem tőle.
Az egyik szemem sír, a másik nevet. Alakult ugyanis egy kis társaság itt a lakótelepen E. jóvoltából, akinek az egyik tanítványa G. - egy nagy darab, mindig hangosan hahotázó, kedves, joviális ember - és az ő ismerősei egy szuper kis közösséget alakítottak itt ki, melynek köszönhetően a hétvégi sütögetések és közös főzőcskék egyre rendszeresebben fordulnak mostanában elő. Úgy néz ki, hogy alakul egy fix baráti társaság ami nagyon jó hír, hiszen még csak két éve lakunk itt, és valahogy mindig az jelenti az első alapkövet egy másik országban, amikor megjelennek a barátok. Ráadásul ezek a barátok nemcsak a mi barátaink, hanem a gyerkőcök is hozzásegítenek minket az aktív kapcsolattartáshoz, ugyanis mindenkinek hasonló korú gyereke van, ezért C. is velük tölti ideje jó részét. Így minden rózsaszín, E. is, és C. is boldog, hurrá, hurrá, éljen, éljen.
És akkor jövök én. Merthogy ebben az idilli képben van egy (vagyis több) nagy bibi. Mégpedig a nők. Vagyis a (született) feleségek, akik egyébként nagyon mosolygósak és kedvesek, de bakker én ilyet még az életemben nem láttam.
Mielőtt belekezdenék, el kell magyaráznom egy dolgot az itteni emberek viselkedéséről, amit a másik blogomban egyszer már megemlítettem.
A "mit gondol a másik" típusú hozzáállásról van szó, amikor valaki annyira azt figyeli, hogy mindig mindenben megfeleljen az elvárásoknak és a mások által róla kialakított képnek, hogy ettől semmilyen körülmények között nem tér (nem térhet) el. Mert akkor jaj, mi lesz. Ha mindenki rövd gatyában, pólóban és hosszú hajjal nyomja, akkor én is, mert jaj mi lesz, ha - egyedi módon - szoknyát viselek blúzzal és rövid a hajam. Ha egy társaságban mindenki narancslét iszik akkor én is, mert jaj mi lesz, ha meglátnak a kezemben sörrel. És végül, ha az egész társadalom becsomagolva viszi haza a klotyópapírt, meg nem iszik üvegből nyilvános helyen, akkor én is (én sem) mert hát az hogy néz ki és milyen ciki már. Ez bizonyos szempontból nem is annyira rossz, mindennek megvan a maga szabálya, és ha pont olyan beállítottságú vagy, aki szeret beleolvadni a tömegbe, akkor minden kafa, a beilleszkedéssel probléma egy szál se. Csak figyeljük mit csinálnak a helyiek, és tegyünk mi is úgy. Könnyű nem? Hát, nem éppen. És akkor el is érkeztünk a mostani történethez.
Amikor összejön a fent említett 4-5 családból álló társaság, akkor egy igen érdekes formációt lehet megfigyelni: a nők csak és kizárólag egymással beszélgetnek, a férfiak pedig egy külön csoportban. Csak semmi keveredés. Ami persze nem lenne nagy baj, ha a férfi csoport pont nem lenne az a haláli vicces része a teremnek, míg a nők csoportja a dög unalom a köbön. Ez pont olyan, mint egy tinédzsernek a szülőkkel való kempingezés közepén végignézni a kissé távolabb levő tábortűznél bulizó tizenévesek lerészegedésének teljes folyamatát, ahogy kurva jól érzik magukat, közben pedig udvariasan tölteni még egy pohár almalevet anyukának aki magazint olvas a sátor melletti kempingszékben, apuka pedig rejtvényt fejt kockás alsógatyában. Pont olyan.
Mielőtt belekezdenék, el kell magyaráznom egy dolgot az itteni emberek viselkedéséről, amit a másik blogomban egyszer már megemlítettem.
A "mit gondol a másik" típusú hozzáállásról van szó, amikor valaki annyira azt figyeli, hogy mindig mindenben megfeleljen az elvárásoknak és a mások által róla kialakított képnek, hogy ettől semmilyen körülmények között nem tér (nem térhet) el. Mert akkor jaj, mi lesz. Ha mindenki rövd gatyában, pólóban és hosszú hajjal nyomja, akkor én is, mert jaj mi lesz, ha - egyedi módon - szoknyát viselek blúzzal és rövid a hajam. Ha egy társaságban mindenki narancslét iszik akkor én is, mert jaj mi lesz, ha meglátnak a kezemben sörrel. És végül, ha az egész társadalom becsomagolva viszi haza a klotyópapírt, meg nem iszik üvegből nyilvános helyen, akkor én is (én sem) mert hát az hogy néz ki és milyen ciki már. Ez bizonyos szempontból nem is annyira rossz, mindennek megvan a maga szabálya, és ha pont olyan beállítottságú vagy, aki szeret beleolvadni a tömegbe, akkor minden kafa, a beilleszkedéssel probléma egy szál se. Csak figyeljük mit csinálnak a helyiek, és tegyünk mi is úgy. Könnyű nem? Hát, nem éppen. És akkor el is érkeztünk a mostani történethez.
Amikor összejön a fent említett 4-5 családból álló társaság, akkor egy igen érdekes formációt lehet megfigyelni: a nők csak és kizárólag egymással beszélgetnek, a férfiak pedig egy külön csoportban. Csak semmi keveredés. Ami persze nem lenne nagy baj, ha a férfi csoport pont nem lenne az a haláli vicces része a teremnek, míg a nők csoportja a dög unalom a köbön. Ez pont olyan, mint egy tinédzsernek a szülőkkel való kempingezés közepén végignézni a kissé távolabb levő tábortűznél bulizó tizenévesek lerészegedésének teljes folyamatát, ahogy kurva jól érzik magukat, közben pedig udvariasan tölteni még egy pohár almalevet anyukának aki magazint olvas a sátor melletti kempingszékben, apuka pedig rejtvényt fejt kockás alsógatyában. Pont olyan.
Ülök a nők között, hallgatom a társalgást hajfestékekről, körömlakkokról és ruhákról, egyikük gyomorszűkített, a másik hasi plasztikáztatott, megbeszél(ünk)nek mindenféle aktuális nőcis dolgot. Figyelek, beszélgetek, együtt nevetek velük, jó a hangulat. Eközben a férfiak a másik sarokban döntik magukba a sört s úgy röhögnek valamin, hogy majdnem a földön fekszenek. Nem is a téma a lényeg, hanem hogy totál elengedik magukat, hahotáznak, fesztelenek és röhögnek mindenen. A nők pedig viselkednek, heherésznek, közben pedig elfogyott két pohár üdítő. Milyen édes.
Egy idő után azon kapom magam, hogy már nem nagyon hallom a női csevejt, a távolabbi viccekre figyelek, mert ott annyira a tetőfokára hágott már a hangulat, hogy néha már én is azon nevetek, ahogy ők nevetnek. Született feleségek eközben még mindig egymás közt tárgyalják mit művelt legutóbb a kozmetikus, a férfinépre rá sem bagóznak. Nézem, és közben sárgulok az irigységtől és egyre kevésbé érdekel mi van azzal a rohadt körömlakkal a másik kezén és már az sem érdekel miért lett ilyen vagy olyan színű valakinek a haja. Eszembe jut: miért is nem lehet együtt mulatni? Miért kell különválasztódni nők és férfiak csoportjára? Ja, igen, mert ez a szokás. A nők nem engedhetik el magukat, mert akkor jaj, mi lesz.
Egy idő után azon kapom magam, hogy már nem nagyon hallom a női csevejt, a távolabbi viccekre figyelek, mert ott annyira a tetőfokára hágott már a hangulat, hogy néha már én is azon nevetek, ahogy ők nevetnek. Született feleségek eközben még mindig egymás közt tárgyalják mit művelt legutóbb a kozmetikus, a férfinépre rá sem bagóznak. Nézem, és közben sárgulok az irigységtől és egyre kevésbé érdekel mi van azzal a rohadt körömlakkal a másik kezén és már az sem érdekel miért lett ilyen vagy olyan színű valakinek a haja. Eszembe jut: miért is nem lehet együtt mulatni? Miért kell különválasztódni nők és férfiak csoportjára? Ja, igen, mert ez a szokás. A nők nem engedhetik el magukat, mert akkor jaj, mi lesz.
De integrálódok, tehát jó képet vágok a dologhoz, itt ez a szokás, de annak ellenére, hogy mindent értek, mégsem érzek késztetést arra, hogy sokszor én is hozzászóljak a csevejhez, na nem mintha valaki valaha is kérdezte volna az én véleményemet. Ez az egyik. Hogy integráció jelszó alatt kuss van, örülj, hogy egyáltalán szóba állnak veled, te költöztél ide, mit akarsz. Nem örülök, mert tudom, hogy ez nem így működik, és ezúttal érzek egy kis ideget is, ahogy kúszik felfelé az agyam felé.
Még mindig a férfiak csoportját figyelem. Ahogy fogy a sör, és ahogy egyre hangosabban nevetnek valamin. Néha nem bírom ki és odaülök hozzájuk, hallgatom őket és nevetek én is, de mindig jönnek ezzel az európai vagy dumával, meg hogy milyen volt a kommunizmus (más sem érdekli őket) mi több, angolul akar a részeg beszélni, és látom, hogy ezt a nők marhára nem tartják poénosnak, így inkább nem maradok ott sokáig.
De a tököm tele van, aki ismer engem tudja, hogy szeretek is és tudok is mulatni és ez a megjátszott viselkedés a legnagyobb kínszenvedés amit egy jó társaságban el tudok képzelni. Ha valaki nem szeret mulatni, akkor az étel elfogyasztása után menjen haza és viszontlátásra. Így én is marha kínosan érzem magam, mert szeretnék részt venni a mókában de nem lehet, és ez borzalmasan frusztrál.
Aztán amikor a (férfiak) hangulat(a) a tetőfokára hág, G. behúzza a feleségét egy táncra a szoba közepére, aki erre olyan - számomra hihetetlenül - agresszíven reagál, hogy nem hiszek a szememnek, Ekkor döntök úgy, hogy inkább hazamegyek. Jobb lesz így. Egy partin fontos a rend és a tisztaság, minden nő takarít ezerrel, de én úgy érzem most elég.
Régebben eszemben volt, hogy szervezünk valamit mi is, de most olyan határozottan gondolom meg magam, hogy csak na. Így nem. Én magyar vagyok. Mulatni akarok. Sokat nevetni. Esetleg új dolgokat mutatni. De ez nem az a társaság. Szó sem lehet róla, hogy erre fecséreljem az időm és a pozitív energiám.
Azt is eldöntöttem, hogy kialakítom a magam társaságát. Most végre úgy érzem, hogy kész vagyok rá Idáig szégyenlős voltam, be akartam olvadni, integrálódni akartam. Ma arra is rájöttem hogy ez egy nagy faszság. Olyan, hogy integráció nincs. Én vagyok, és az én személyiségem. Az ehhez passzoló embereket nekem kell megtalálnom és meg is fogom találni őket.
Aki nyitott arra, hogy egy külföldivel barátkozzon, az jól fogja érezni magát velem. Aki meg nem, arra nekem sincsen szükségem. Nem fogok én senkihez alkalmazkodni, a barátság nem így működik.
Amíg nincsen kebelbarátom addig itt van E. Szerencsére ezt a fajta női merevséget még ő is hihetetlennek találja, így megérti a mérgemet. Helyettesíteni persze nem tudja a barátokat, de mellettem áll és ez sokat segít. Már tudom is, hogy ki lesz az első, akit majd megpróbálok az én személyes barátaim között tudni. Ha majd meglesz a saját társaságom, akkor majd több türelemmel fogom viselni ezeket a rendszeres baráti talikat is, az is biztos.
Őszinte leszek veletek kedves olvasók. A mai este után egy kiadós sírás segített dönteni. Mert nagyon akartam valamit (egy saját társasághoz tartozni), de már látom, hogy ez most így, ebben a formában nem működik és ez nagyon elkeserített. Ugyanakkor segített is továbblendíteni és tudomásul venni azt, amit eddig is tudtam, hogy nem kell olyanhoz ragaszkodni, ami nem megy. Főleg nem barátkozás fronton.
A barátkozáshoz türelem és idő kell, de nem ahhoz kell idő, hogy lerakjuk egy barátság alapjait, hanem hogy legyen türelmünk kivárni, amíg a sors azt az embert sodorja majd az utunkba, akivel első látásra kialakul a szimpátia és akivel nem kérdés, hogy felhívjuk-e egymást a héten vagy sem. De amíg ez a személy megérkezik az életünkbe, addig lehet, hogy nagyon sok idő fog eltelni, és ehhez kell szerintem a legnagyobb lelkierő. A várakozáshoz, és a reményhez. Országtól függetlenül.
A barátkozáshoz türelem és idő kell, de nem ahhoz kell idő, hogy lerakjuk egy barátság alapjait, hanem hogy legyen türelmünk kivárni, amíg a sors azt az embert sodorja majd az utunkba, akivel első látásra kialakul a szimpátia és akivel nem kérdés, hogy felhívjuk-e egymást a héten vagy sem. De amíg ez a személy megérkezik az életünkbe, addig lehet, hogy nagyon sok idő fog eltelni, és ehhez kell szerintem a legnagyobb lelkierő. A várakozáshoz, és a reményhez. Országtól függetlenül.
Puszi nektek
Trópusi lány
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése