Mindenki...zeneiskolás emlékeim a '80-as évekből

Idén a 89. Oscar díjátadó ünnepségen egy magyar dokumentumfilm, a Deák Kristóf által rendezett Mindenki c. film nyert a legjobb kisjátékfilm kategóriában. Tavaly a Saul fia Oscar győzelméért végigizgultam az élő tévéadást, idén ez a Mindenkivel sajnos nem jött össze, mert nem voltunk itthon (itt este 10 órára esett a közvetítés). Viszont később - legtöbb honfitársamhoz hasonlóan - én is megnéztem a filmet online, mi több, E.-vel is végignézettem a filmet, hogy tessék, itt van, így néztünk ki mi, gyerekek akkor, az iskolai is pont úgy nézett ki és a teremben a padok, a tábla, és úgy gumiztunk mi is az udvaron, ahogy azok ott, látod? Látod?? Látta. 
(Úgy tűnt meg is ragadt benne a lényeg, mert csak ennyit kérdezett: - Ti tényleg ketten ültetek egy padban? - Igen, de én személy szerint szinte soha nem ültem a legjobb barinőmmel, mert persze, hogy nem figyeltünk és a tanév kezdete után legkésőbb két héttel már szét is ültettek minket)

Hát, mit mondjak, jó sok emléket felszabadított ez a film, és jókat mosolyogtam egyes jelenetein. Én is jártam énekkarra egy darabig, habár azért Ági néni sokkal, de sokkal kedvesebb volt, mint a filmben szereplő Erika néni. Szerencsére. Mert egyébként a magyar zeneoktatás felemlegetésével a dühöngő vadállatot lehet kihozni belőlem teljes egészében. (Figyelem! Itt most kifejezetten az én élményeim lesznek bemutatva, és az, hogy én hogyan éltem meg a zeneiskolai éveket. Semmi általánosítás, kizárólag az én személyes frusztrációm kerül most levezetésre). 
Saját lustaságomból adódó kudarcom, hogy nem lettem országosan elismert csellóművész éppen ezért még jó, hogy a zeneiskolát hibáztatom az egészért, hát ki más, ha nem ők a felelősek azért, hogy ÉN nem ültem le órákat gyakorolni, hogy ÉN nem kerestem az alkalmat a kottaolvasásra, és hogy ÉN nem szerveztem magam köré egy vonósnégyest, hogy minél többet és jobban játszhassak. Pedig a lehetőség ott volt, adott volt, én pedig hagytam parlagon száradni az egészet és erről csakis az iskola tehet ugyebár. 

Viccet félretéve, valóban, azért ha a lehetőség adott, a gyereknek jó hallása van, szorult belé némi tehetség is, kezébe hangszer van adva, meg van tanítva a kottaolvasásra és heti rendszerességgel rá is van kényszerítve, hogy gyakoroljon (különben szétrúgom a seggedet büdös kölök, égetsz engem szülőt, hogy egyedül játszva a színpadon nem emlékszel a darabra a karácsonyi ünnepi koncert kellős közepén, komolyan, mindjárt lesül a bőr a képemről, na, hazamegyünk, aztán majd...), akkor mi lehet a hiba? Miért is nem lett a zenélés a mindennapok része, hogy ha éppen nincs mit csinálni otthon, akkor előkapjuk a húrost és húzunk rajta egy-két nótát csak úgy, saját szórakoztatásra? Miért nem megy, ha amúgy mindenki azt mondja tehetséges vagy fiam, csak baromi lusta, pedig hát ha többet gyakorolnál...Oké, de a gyakorlástól való ódzkodás mögött vajon mi húzódhat?
Lehet, hogy mint minden más tárgyban, ez is olyan, hogy valakinek jobban megy, valakinek kevésbé, ez van, valaki erre született, valaki meg nem, kész, passz?

Apropó, nézzük csak meg az "ódzkodás" szó szinonímáit: vonakodva, fanyalogva, kényszeredetten, kelletlenkedve, húzódozva, kedvetlenül, ímmel-ámmal, kelletlenül. Mennyi fajta kifejezés arra, hogy valami nincs rendben, valami rosszul működik, valami nem okoz örömöt.
És itt egy pillanatra meg is állnék: nem okoz örömöt. Mert bizony itt van a kutya elásva. Zenélni csak örömmel, vagy szenvedéllyel, vagy bánatból eredően lehet, de mindenképpen tartozik hozzá egy erős érzelmi töltet. Ezt a fajta érzelmi töltetet pedig mindenkiből más típusú zene hozza elő. Valaki a popra gerjed, valaki a rockra. Valakit a rock and roll hoz lázba, mások meg az elektronikus zenét kedvelik. És hát vannak a Kocsis Zoltán vagy a Varnus Xavér féle emberek, akik nem tudnak meglenni Bach vagy Mozart nélkül. Ők nem. De a többség - azért valljuk be - egészen jól elvan, ha nem szól a fülébe a Négy évszak vagy a Varázsfuvola reggeltől estig, és ez még nem jelenti azt, hogy ezek az emberek hitványak lennének, és semmi keresnivalójuk a hangszer körül, ha még a klasszikusokat sem tudják értékelni.

Kell is tanulni klasszikusokat, hogyne, ez igenis hozzátartozik az alap zenei műveltséghez. A klasszikus művek jelentik minden zenei tudás alapját, ezt én sem vitatom. Viszont akkor valahogy úgy éreztem, hogy itt rendre meg is rekedt a magyar zeneiskolai oktatás és miután az emberrel 6 éven át minden zenei tanévben begyakoroltattak 3-4 ilyen nehéz művet a szokásos évi zárt iskolai koncertre meg a vizsgákra, hát gyerek legyen a talpán aki ezután úgy tekintett az általa választott hangszerre, mint egy pozitív energiát adó örömforrásra, amit akkor is penget/üt/fúj ha nem kötelező, csak azért mert jó és kellemes és a nyári szünet kezdetekor nem úgy vágja a sarokba a szerencsétlen hangszert hogy az csak úgy nyekken és nem szeptember elején kezdi letörölgetni róla az egyre rövidülő nyári napok porát. 

Mert a zenetanulás valahogy így nézett ki: Régi, ódon épület adott otthont az iskolának, a termekben nehéz függönyök, régi fabútorok - és hát a különböző vérmérsékletű tanárok. Kétféle zenetanár típus volt: a fiatal, pályakezdő, barátságos tanárnénik akik eléggé kedvesek voltak a gyerekekkel, és a pökhendi, szigorú, az orruktól nem látó idősebb művészek akiknél csak a legtehetségesebb, hajbókoló diákok vágódhattak be. Ők aztán nem tűrtek semmiféle lébecolást, nem volt kegyelem, vagy tudod a művet fiam, vagy ne is kerülj a szemem elé.
Ezt a fajta igen "pozitív" kisugárzást már 8 évesen is megérzi az ember, nem volt véletlen hát, hogy hangszerválasztáskor valahogy nem maga a zeneszerszám volt a mérvadó, hanem, hogy melyik szaktanár tűnt az én szememben a legkedvesebbnek, és a legmosolygósabbnak. Generálisból elég volt nekem egy otthon is, így szó sem lehetett róla, hogy még a zenesuliban is majd egy összeszorított szájú, szigorú és hajthatatlan nénit vagy bácsit nézzek hetente háromszor.

Ugorjunk pár évet, amikor az ember lánya már külföldön nézelődik, hogy arra miféle-fajta emberek élnek, és mit, hogyan csinálnak. Belenézelődik az ottani zeneoktatásba és az első dolog ami szembejön az egy olyan furcsa szó, mint a jammelés. Amibe igen, már eléggé korán bele vannak vonva a fiatalok. A jammelés az az, amikor pár hangszeres összeáll és kéremszépen improvizálnak. Az improvizáció része a zeneoktatásnak. A gyerekeknek, kicsiknek és nagyoknak együtt kell jammelniük (vagyis improvizálniuk), aki nem tud még rendesen hangszeren játszani, az fog egy dobot, vagy összecsapja a két kis tenyerét, mert a ritmust mindenki érti.

Aztán évek múltán még távolabb kerül az ember, egy olyan országba, ahol a kérdés az, hogy ki NEM játszik hangszeren. Mert valahogy úgy tűnik, hogy itt basszus mindenki gitárral, dobbal, hegedűvel vagy szaxofonnal a kezében született a világra.
Zenetanulásra nemcsak a zeneiskolák és magántanárok közül lehet választani, hanem például egyes vallások gyülekezeteinek is vannak saját "templomi" zenekarai.

E. is - mint az evangélikus egyház tagja - a templomban kezdte a szaxofonozást. Az ő környezetében szinte mindenki - a bátyja, a barátai, azok gyerekei - játszik valamilyen hangszeren, és ők mind tagjai voltak a gyülekezeti zenekarnak. E. azt sem nagyon tudja mi az a kotta, mert egész életében hallás után játszott. Persze ha elé raknak egy partitúrát akkor le tudja azt is játszani, mert valami elméletet ott is tanultak, de a zenélés nem a kottaolvasásról és a zeneelméletről szólt, hanem része volt a mindennapoknak és a fiatalok nagyon sokszor összejártak zenélni a saját maguk szórakoztatására. Mert örömöt okozott nekik a hangszeren való játszás, és a gyakorlást is a zene részeként értelmezték, nem pedig verejtékes, unalmas munkának.

Azt hiszem lemaradtam valamiről. Azt mondják, soha nem késő semmit sem elkezdeni (vagy folytatni) de bokros teendőim közepette most nem fér bele az intenzív zenetanulás és a napi több órás gyakorlás. Ezzel még egy kicsit várnom kell. Addig is hallgatom magam körül a trópusi zenék ritmusát, és együtt élek az ukulelével, a szaxofonnal, a szintetizátorral, és várom a lehetőséget, hogy egyszer vissza tudjam csempészni a csellót az életembe.


Trópusi lány


(Képek forrása: itt és itt)