Egy kicsit a frusztrációról

Nemrég volt egy nagyon érdekes beszélgetésünk E.-vel. Arról beszélgettünk, hogy itt - ebben a napos, kifejezetten vidám trópusi országban - ki, hogyan éli meg a nagyobb volumenű változásokat az életében és ezek a változások az élet melyik területét érintik a legjobban.

Az angolórák során óhatatlanul szóba kerülnek személyes témák is, de nemcsak azért, hogy ezáltal gördülékenyebb legyen a társalgás, hanem azért is, mert néha maga a tanuló akarja kibeszélni magából a problémáit és erre a heti fix egy vagy két óra pont megfelelő neki. Van olyan is, hogy E. tanulója a 2 óra angolórából másfelet beszél magáról portugálul, talán azért, mert nincs más, aki meghallgassa, vagy csak azért, mert akkor jön rá a beszélgethetnék. (A vicces az, hogy ennél többre valahogy a tanulónak nincs is szüksége, tehát ezek a privát, intim beszélgetések csak nagyon ritkán fordulnak át barátságba).

Sokszor én is úgy érzem, hogy az angolórák csak részben fedik a tananyagot, egy másik része a tanuló magánéletének a kibeszélésével telik (persze csak azoknál, akiknek az angolja elég jó ahhoz, hogy jól ki tudja fejezni magát).

Mindenkinek van valamilyen frusztrációja az életében, és egyelőre nekem úgy tűnik, hogy ezek nagy százaléka a munkával vagy hivatással kapcsolatos. Szerencsére párkapcsolati problémákat (még) nem kell orvosolnunk az angolórák keretében.

A legtöbb tanulónk irodában dolgozik, közép- vagy magas beosztásban, így könnyű velük azonosulni, mivel mi is irodai környezetből jöttünk, így bőven van tapasztalatunk minden, ehhez köthető problémával.

E. legnagyobb frusztrációja is az irodai környezethez kapcsolódik például, mivel idáig még egyik általunk lakott országban sem sikerült olyan irodai közeget találnia, ahol a karrierlehetőség, a fejlődés és a jó (vagy legalábbis elfogadható) kollegális környezet egyszerre lett volna jelen. Valami mindig hibádzott, de az emberi kapcsolatok általában jól működtek a munkahelyeken.

Amikor viszont visszaköltöztünk Brazíliába, E.-nek szembe kellett néznie a külföldön huzamosabb időt eltöltők legnagyobb mumusával, a fordított kultúrsokkal is. Ő 10 évet töltött külföldön, 2005-ben, éppen a londoni robbantások előtt egy hónappal érkezett meg a szigetországba (és részben majdnem részese is volt a támadásnak, mivel csak röpke egy órával korábban utazott azon a vonalon, ahol a metró az Edgware Road-nál robbant).

Az ő célja nemcsak a nyelvtanulás és ezáltal külföldi munkalehetőség, hanem hazatérve jobb, magasabb pozícióban való elhelyezkedés volt. Ezzel szemben, visszatérve Brazíliába nem az történt, amit előzőleg olyan szépen elképzelt. Először is, hiába volt szakmai, külföldi tapasztalata és folyékony nyelvtudása, valahogy nem érkeztek a hívások interjúkra, majd amikor végül mégis kapott munkát, a legnagyobb kihívás nem a munka, hanem a kollégák kirekesztő, irigy viselkedése lett. Úgy általában a brazilok eléggé hadilábon állnak az angollal, és sokan nem szerették, hogy E. angolul beszél, hogy 10 évig nem volt itthon, hogy ő már más, és volt aki a saját pozíciójat kezdte félteni, és emiatt sok-sok ajtó zárva maradt előtte.

Ezt E. nagyon nehezen élte meg, és már-már eljutott arra a pontra, hogy bárcsak ki sem ment volna külföldre, mert az összes barátja, aki itthon maradt, mostanra már vagy menedzser, vagy magas beosztású valaki, míg neki gyakorlatilag előlről kellett kezdeni mindent.

Szerintem ez így túl negatív, mert idáig pont arról volt szó, hogy mi nem karriert építünk, hanem élünk. Ezért mozgunk a világban, ezért próbálunk ki új dolgokat és nem egy lakás megszerzésére vagy egy bizonyos pozícióra fókuszálunk, és tesszük bele az összes energiánkat, hanem arra, amit a világ nyújt, az embereket, a különböző országok és kultúrák megismerését. Oké, persze ehhez hozzájárult az is, hogy nem voltunk túl szerencsések akkor, amikor a jobb pozíciókat osztogatták. Vannak, akik egyszerűen jókor vannak jó helyen és szépen lépdelnek fölfelé a karrierlépcsőn. Ilyen is van, ebből a szempontból sem E., sem én nem voltunk elég rámenősek vagy úgymond helyezkedősek, hogy jól befészkeljük magunkat egy céghez, így valahogy mind a kettőnket elkerültek a jobb lehetőségek. Van ilyen.

De ettől még nem kell sötéten látni a világot, mert kaptunk nagyon sok mást az élettől. A rugalmasságot, a változáshoz való alkalmazkodás képességét, a sok költözés folytán szerzett tapasztalatot, amit például most kifejezetten használni tudunk, mivel nincs olyan köznapi téma (angolból) amihez ne tudnánk tapasztalati úton hozzászólni.

Jó elkanyarodtam, térjünk vissza az eredeti vágányra, a frusztráció kérdéskörhöz. E. szereti úgy beállítani a dolgokat, hogy mi lett volna ha..., én nem. Mert ha körülnézek látok én nemcsak magas beosztású, sikeres emberket, hanem azok sötététebb oldalát is. Top menedzsert, gyönyörűen berendezett lakással, kisgyerekkel – és rákos feleséggel. Minden vagyonát felélő másik top menedzsert akinek elvitte a bank a lakását és az összes pénzét és az USA-s nyaralásokat, és aki most egy üres lakást bérel két gyerekkel, háziasszony feleséggel és aki – jobb híjján – az alkoholban keres vigaszt. Antidepresszánson élő informatikus lányt aki most jógával és meditációval próbálkozik, hogy el tudja viselni 8 órában a főnökét. Látszólag sikeres és boldog mérnöklányt, aki retteg a gyerekvállalástól mert félti az alakját, és több olyan csajszit, akik a párjuk előző házasságából való gyerekét(eit) tekintik sajátjuknak, és nem akarnak saját családot. Vagy azok a harmincas párok, akiknek az egyik fele (vagy a fiú, vagy a lány) éppen útban van Ausztrália felé, hogy kipróbálja magát, hogy nyelvet tanuljon, vagy hogy több pénzt keressen. Mert még mindig nem érzi úgy, hogy elégedett lenne az életével. Nagyon szét kellene néznem ahhoz, hogy találjak olyan diplomás embereket akik elmondhatják magukról, hogy boldogok, hogy minden rendben, és most úgy élnek, ahogy annak idején elképzelték. 

És érdekes, hogy pont azokat az embereket látom boldogabbnak és kiegyensúlyozottabnak, akik kevesebbel is beérik, nincsenek drága cuccaik, örülnek, hogy tengerparton laknak, és sok barátjuk van. Persze ez biztosan hozzáállás kérdése is. 

Ezért mondom mindig E.-nek, hogy nézzen ki néha a dobozból, mert nem igaz, hogy ha anno itt maradt volna akkor ma már egy sikeres ez meg az lett volna belőle. Mert mi van, ha nem? És még hogy ha igen is, akkor meg folyton az elszalasztott angliai lehetőséget siratná, mert mi lett volna ha...

Annak ellenére, hogy a fentiekből úgy tűnik sok az elégedetlen ember, az általános hangulat mégis pozitív. Talán a sok napsütés teszi. Borús időben a problémák is nagyobbnak tűnnek, a napsugarak melege és a várakozás a következő barbekjúra vagy családi összejövetelre viszont jótékonyan eltakarja az esetleges rosszkedvet.

Vagy talán a panaszkodás szokása segít átlendülni a problémákon, hiszen ezáltal nemcsak a kicsi, de a nagyobb dolgok is kibeszélésre kerülnek, nem tudom. Mindenestre a mosolygósság és a nyitottság állandó, a "kész vagyok bármikor beszélgetni egy jót" beállítottság és a mások véleményére való kiváncsiság szintén. Ezek a tulajdonságok szerintem nagymértékben hozzájárulnak ahhoz, hogy az ember alapvetően jól érzi magát az országban, könnyebben megbírkózik a mindennapok nehézségeivel és szívesebben nyújtja oda a kezét annak, aki segítségre szorul. 

Mert annak ellenére, hogy mindenkinek megvan a maga frusztrációja az életében, nagyon sokan ezt nem vetítik ki a másikra - kivéve persze autóvezetés közben, de ez egy másik téma, haha - vagy ha mégis, akkor is hajlandóak beszélni róla, ha a másik azt kezdeményezi. És lehet, hogy a barátságos modor sokszor kissé felszínes, de az mégiscsak jó benne, hogy a te haragodért nem a másiknak (egy ismeretlen embernek) kell szenvednie és ha érdeklődést mutatsz, akkor még a legmogorvább ember is hajlandó megnyílni és elpanaszolni a baját - ahogy ez itt szokás.

Trópusi lány 

(Kép forrása itt)