Még mielőtt a cím alapján valaki elkezdene aggódni, természetesen nem orvos által diagnosztizált ADHD-ról (vagyis figyelemhiányos hiperaktivitás-zavarról) beszélnék itt most, hanem inkább a környezet-, a család, valamint a társadalomban betöltött szerepváltozás okozta személyiségváltozásról, ami szerintem bárkivel előfordulhat az élete során, legyen az országváltás, munkahely- vagy pozícióváltás, családon belül betöltött szerepváltozás stb....
A múlkor belefutottam egy (nem tudományos) cikkbe a neten (forrásmegjelölés a lap alján), és vigyorogva olvastam a felnőttkori ADHD lehetséges tüneteiről, és ahogy olvastam a bejegyzést úgy szélesedett a mosoly az arcomon ahogy megállapítottam magamban: Basszus, úgy néz ki, hogy itt Brazíliában sikerült egy önállótlan, figyelemzavaros akárkit faragnom magamból... De aztán a mosoly helyét a homlokráncolás váltotta fel, mert azt gondoltam: Most komolyan, itt Brazíliában tényleg sikerült egy önállótlan, figyelemzavaros akárkit faragnom magamból??? Hát, ez így elég gáz...
Mert miről is van / volt szó, amit ez a cikk említett, és amelyben a feltett hat kérdés majdnem mindegyikére igen volt részemről a válasz. Még mielőtt leírom az egyes kérdéseket, azért egy megnyugtató kis megjegyzést is hadd tegyek hozzá: az összes tünetem tulajdonképpen a kezdeti nyelvi nehézségekre vezethető vissza és ahogy haladunk az időben a kérdésekre adott igen válaszokat egymás után váltják fel a nemek, úgyhogy ne tessék aggódni, jól vagyok, nincs itt semmi probléma (egyelőre).
És akkor most lássuk azt a 6 db kérdést amelyekre a pozitív válaszadás elvileg felnőttkori ADHD-t feltételez:
1. Milyen gyakran okoz nehézséget a mások mondandójára való koncentrálás, még akkor is, ha közvetlenül hozzád beszélnek?
Válasz: Kifejezetten gyakran
Ez egyébként csak részben függ össze a nyelvvel, egy múlkori bejegyzésemben már írtam, hogy egy monoton magyarázatra (például az iskolában, vagy megbeszélésen, vagy egy előadáson kivetítőre) nekem kínszenvedés folyamatosan koncentrálnom, folyton elkalandozik a figyelmem, minden lényegtelen részletet észreveszek és megjegyzek, kivéve az előadó által előadott tárgy tartalmát.
Ez a nyelvtanulásban a magnó- vagy élőszöveg hallgatásában okoz problémát. Mivel kezdetben nem értek minden szót, ezért egy idő után a figyelmem elkalandozik, a másik beszéde pedig összefolyik. Ezért nem tudom a rádiót hallgatva gyakorolni az élőbeszéd megértését, mert kábé öt perc múlva már fogalmam sincs miről van szó, addigra már a saját gondolataimba merülök el, esetleg megállapítom milyen szép hangtónusa van a riporternek és ezután ezzel vagyok elfoglalva. E. például imádta hallgatni a BBC-t amikor angolt tanult, és hiába mondja nekem, hogy csináljam ugyanezt portugálul, nekem nem megy. Nem tudok olyan sokáig odafigyelni arra, amit csak részben értek meg.
És itt jön be a mások mondandójára való koncentrálás. Mert ha valaki itt portugálul túl sokáig beszél hozzám, az agyam 2 perc után automatikusan "rádió üzemmódba" vált, és "kikapcsol", vagyis egy idő után már nem figyelek moda arra, amiről a másik beszél. Ugyanez társaságban is előfordul, mivel ott sokan sokat beszélnek, és én magam keveset vagyok megszólítva, ezért ilyenkor az agyam úgy dönt, hogy elmegy pihenni és egyszerűen kikapcsol.
A környezetváltozást pedig azért gondoltam fontosnak megemlíteni, mert ez a tünet magyarul nem ennyire gáz, de egy idegen nyelven sokkal inkább felerősödik.
2. Milyen gyakran történik meg, hogy felállsz a helyedről egy-egy olyan szituációban, amikor ülve kéne maradnod?
Válasz: Gyakran
Ez tulajdonképpen kapcsolódik a fent említett "rádió effektushoz". Mikor ideköltöztünk előfordult, hogy amíg az emberek beszélgettek körülöttem - például családi körben - akkor én váratlanul felálltam, és elmentem vécére vagy ittam egy kávét mert már régen nem volt fogalmam arról, hogy éppen miről folyik a társalgás.
Mára ez sokat javult, habár most is hajlamos vagyok belefáradni a sok dumába és akkor kivonom magam a forgalomból seperc alatt, még ha furcsán is néznek rám az emberek.
3. Milyen gyakran okoz problémát, hogy pihenni tudj, elengedd magad?
Válasz: Gyakran
Miért? Mert egyfelől az agyam nincs kihasználva oly módon, ahogy ki volt használva az elmúlt húsz évben. Értem ez alatt, hogy az iskolában tanulni kellett, vizsgákra készülni, aztán pedig különböző irodákban használtam az agysejtjeimet, és beszélgettem emberekkel. Egész nap el voltam foglalva szellemileg, úgy is mondhatnám, hogy le lettek vezetve az agyi energiáim.
Ez most így nincs meg, vagyis az utóbbi két évben sokáig nem volt meg. A kommunikáció limitált volt, az emberi kapcsolatok még inkább, az irodai munka (és ezzel az aktív szellemi munka) megszűnt, így egyszerűen túl sok kihasználatlan agyi kapacitásom maradt amitől a szürkeállományom elkezdett zizegni, és olyan dolgok születtek belőle, mint ez a blog, például. (Azért ez utóbbi nem olyan rossz - szerintem :))
Amikor jön az ihlet egy-egy újabb bejegyzésre, akkor nehezen alszom el, mert folyton gyártom a mondatokat magamban addig, amíg időt nem találok rá, hogy kiírjam magamból a gondolataimat. És amikor kész a poszt, akkor tudok aludni egy jót. De csak a következő bejegyzés megfogalmazódásáig. Mindig is szerettem zenét hallgatni, de most maximum hangerőn üvölt a fejhallgatóm, és ha egyedül vagyok, hangosan énekelek (ezt a macskám, Agáta nem nagyon díjjazza amúgy), mert csak így tudja felhasználni az agyam a zenéből jövő energiát.
Az emberi kapcsolatok, vagyis inkább baráti kapcsolatok hiánya régebben szorongást is okozott, de ez mára már rendben van.
4. Milyen gyakran esik meg veled, hogy befejezed mások mondatait?
Válasz: Ritkán
Az egyetlen kérdés amire nemleges a válasz, mivel portgálul nem igazán fejezem be mások mondatait (ugye), angolul annál inkább (a tanítványaimét) de ez meg nem igazán kapcsolódik ehhez a kérdéshez.
5. Milyen gyakran halasztgatod az utolsó pillanatig a teendőidet?
Válasz: Gyakran
Ez is egy ilyen is-is tulajdonság, régen is hajlamos voltam halasztgatni a dolgaimat, de ez itt egészen elképesztő, megúszós viselkedésig fajult. Kezdetben inkább mindenről lemondtam, még arról is, hogy kimenjek az utcára, csak hogy ne kelljen az emberekkel portugálul szenvednem. Nagyon mélyről kellett feltornáznom magam, hogy ezt abbahagyjam és igenis belekényszerítsem magam olyan szitukba, amelyek nem kényelmesek, és (sajnos) ebben E. is partner volt, mert ő meg segíteni akart (hogy nehogy az legyen, hogy egy év-két után megutálom brazil földet), de így csak az lett a vége, hogy elkezdtem úgy viselkedni mint egy gyerek, és még egy kávét sem voltam hajlandó kérni a cukrászdában, merthogy úgysem értik meg amit beszélek.
Ezért aztán, ha volt valami elintéznivaló, azt inkább csak halogattam amíg csak lehetett, vagy volt, hogy meg sem csináltam. Vagy megcsináltam, de csak az utolsó utáni pillanatban, amikor már nem bírtam tovább a nyomást, hogy mégiscsak muszáj lenne...
Különben itt nagyon jellemző, hogy a dolgok állandó változásban vannak, amit reggel eldöntöttem(ünk) az délutánra már hatszor megváltozik, ezért annyira nem is kell mindent időben megcsinálni, mert csak szívunk vele, hogy később meg mindent módosítani kell, így konkrétan ezt az ötös pontot nem is venném annyira negatív tulajdonságnak. Sőt. Ha nagyon bölcs akarok lenni, akkor mindent csak az utolsó pillanatban csinálok meg, hogy a másik biztosan ne gondolja meg magát, vagy a körülmények biztosan ne változzanak meg, mire éppen elkészülök valamivel. Na, erre varrjon valaki gombot.
6. Milyen gyakran hagyod másokra, hogy rendben tartsák az életedet, és ők figyeljenek a részletekre?
Válasz: Kifejezetten gyakran
Nos, ez az utolsó pont, amely észlelhető személyiségbeli változásokkal (is) járt itt. Mindannyian mások vagyunk, különböző helyzetekben másképp reagálunk és az önállóság átmeneti elvesztése nálam - már E. által is érzékelhető - változást hozott: egy bizonytalan, önállótlan, feledékeny, szétszórt, sértődékeny, magányos valakit csinált belőlem - mégha csak rövid időre is - de nem volt könnyű időszak.
Ezt azért szintén visszavezetném a nyelvi hiányosságokra, mert szerintem kezdetben az volt mindennek az alapja, de nemcsak ez.
Régebben, amikor irodában dolgoztam, akkor például a naptár mindig ott volt az asztalomon, mindig tudtam minden dátumot, időpontot, megbeszélést. Megvolt a napi rutin, és mivel csak egy fajta dolgot kellett csinálnom (pénzügyeskedni) ezért minden ment precízen, beosztva az órákat, napokat, heteket.
Mióta ideköltöztünk, azóta viszont nemcsak a naptár hiányzik az asztalomról (nincs is asztalom) hanem az állandó otthonléttel és a család többi tagjának állandó jelenlétével gyakorlatilag teljesen szétestek a napjaim, és se azt nem tudom, hogy hanyadika van, de azt sem, hogy éppen milyen nap van ma.
A hivatalos dolgok, a postára, a bankba járás, a szolgáltatókkal való kommunikáció mind E. vállára kerültek, ezeket régebben mind én intéztem. Tulajdonképpen minden, ami kommunikációval kapcsolatos, E. vállára került, nem kis stresszt okozva ezzel neki.
Aztán az a valahogyan fura hozzáállása az embereknek, hogy itt semminek sincsen tétje. Ha nem fizeted be a számlákat időre, nem baj, majd befizeted később. Ha késel, nem baj. Ha elfelejtesz valamit, az sem baj, majd később bepótolod. Ha nem csinálsz meg valamit, nem baj. Ha az utolsó pillanatban lemondasz egy találkozót, nem probléma.
Ez így tök jól hangzik, mert itt sokkal, de sokkal kevesebb dolgon stresszeli magát az ember, mint mondjuk Európában, viszont azzal is járt, hogy én például egy totál szétszórt és feledékeny ember lettem tőle, mert mi van akkor ha valami nincs kész? Semmi.
A kommunikáció részre visszatérve, hajlamos lettem mindent E.-ra bízni. Majd ő észben tartja az oltásokat, a számlák befizetését, a bankolást, és az időpontokat, könnyű neki, ez az ő országa, sokkal könnyebben elintéz mindent mint én. Ő lett a sofőröm, mert persze én nem merek itt ebben az őrült forgalomban vezetni sem.
Milyen kényelmes, igaz? Igen ám, csakhogy ezáltal az én önállóságom a béka segge alá került, és mivel az ember hajlamos mindig a könnyebb utat választani, és lehetőleg nem elhagyni a saját komfortzónáját, ezért aztán jó sokáig ott is maradtam.
Mostanára már ez is sokat változott, a nyelvi rész folyamatos fejlődésével elkezdtem kitörni a csigaházból, a vezetés - stresszes - de állandó gyakorlásával megismertem a várost, az angoltanításnak köszönhetően pedig - részben - az embereket.
Aztán még itt volt az emberek viselkedése is: annak, hogy sokszor kicsinek, jelentéktelennek, és haszontalannak éreztem magam az részben a környezetemnek is köszönhető volt, mivel egy, az ő nyelvüket nem beszélő, idegen ember keveredett közéjük. és ezért a legtöbben úgy beszéltek velem mint egy gyerekkel, harmadik személyben (E.-nek tették fel a kérdéseket és rólam folyt a társalgás, mintha ott sem lettem volna), meg ilyen bugyuta türelemmel az arcukon mosolyogtak, már csak az hiányzott, hogy megjegyezzék, milyen szép a hajam, és ezzel vissza is mentünk volna a nyolcvanas évekbe.
Egyszer az egyik ilyen kerti sütögetésen volt az, hogy E. késett, és az egyik szomszéd jött le segíteni begyújtani a tüzet, megérkezett és totál átvette az irányítást, meg sem kérdezte mi hol van - mellesleg a mi saját szervezésű bulink volt - tett-vett, néha kérdezett ezt-azt olyan stílusban, mintha a saját gyerekével beszélt volna, épp csak azt nem mondta, hogy álljak arrébb, mert megéget a tűz. Tudom, hogy a brazilok roppant segítőkész emberek, de azért mindennek van határa. (Ja, igen, erről jut eszembe, amióta itt élek sokkal többet káromkodok magamban)
Tehát akkor most ADHD vagy sem? Jó, nyilván a kérdés költői, de nem teljesen haszontalan, főleg akkor, amikor az ember úgy érzi nehezen birkózik meg a változásokkal az életében. Valahol szerintem mindannyian ADHD-sok vagyunk. Vagy nem...
Trópusi lány
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése