Pontosan 10 éve történt...

A Hello from Santos nevű társblogomon tettem közzé az alábbi írást, képekkel is ellátva.

"Pontosan 10 évvel ezelőtt történt, hogy életemben először Brazília földjére tettem a lábam. 2007. december 28-án két barátnőmmel együtt hárman felkerekedtünk, hogy elhagyjuk Európát és megtekintsük a legnagyobb dél-amerikai országot, Brazíliát. Velünk tartott későbbi férjem is, így a két itt töltött hét egy családlátogatással egybekötött kirándulás lett.

Először tehát még csak turistaként jártam itt és egy totális kultúrsokkal átszövött, szinte mindenre való rácsodálkozás jellemezte az egész utat.

Rengeteg látnivaló, folyamatos zaj, alig alvás, egzotikum és tengerpart... Két hétbe belesűrítve mindez éppen elég is volt, Brazília varázsa mégis magával ragadott és sokáig nem is eresztett.

Mivel a későbbi férjem családjánál szálltunk meg, így nem csak mi, hanem ők is az egyik döbbenetből a másikba estek: nem láttak még azelőtt európait - még élőben sem, hát még vendégként! 

Az akkori feljegyzéseimet teszem ide most, emléknek. Előre szólok, nagyon hosszú lesz!"



Trópusi lány

Útmutató a barátkozáshoz

Általános felfogás, hogy az ember akkor kezdi el igazán jól érezni magát egy idegen országban, amikor megjelennek az első barátok. Azok az emberek, akiket tényleg érdekel, hogy mi van veled és akik akkor is rádírnak, ha éppen semmi érdekes nem történt, csak éppen beköszönnek, hogy hello.

Mióta ideköltöztünk, a brazil vendégszeretetnek, az általános pozitív hozzáállásnak, a latinos kíváncsiságnak, és nem mellékesen az angoltanításnak köszönhetően folyton új emberekkel hoz össze a sors, akik érdeklődve hallgatják történeteinket Európáról, és a saját, itteni mindennapjaikkal összehasonlítva közösen megállapítjuk, hogy melyek az élet pozitív és negatív oldalai az Atlanti óceánon innen és túl.

Ezekből az alkalmi beszélgetésekből születnek később a vacsorameghívások, majd közös grillezések, hogy aztán a frissen szerzett nőismerősimmel - vagyis most már barátnőimmel - a hét bármely napján felcsörögjük egymást, körömlakkot cseréljünk, igyunk egy kávét vagy csak megtudakoljuk egymástól a másik aktuális lelkiállapotát. Jól érezzük magunkat egymással, örülünk minden egyes találkozásnak, és alig várjuk, hogy ismét összefussunk.

Ahogy a Casablanca című film vége felé is elhangzik (habár én ezt a Macskajajból jegyeztem meg): This is the beginning of a beautiful friendship. 

Ja. Meg ahogy azt Móricka elképzeli. Kár, hogy a föntebb leírtakból - többé-kevésbé - az angoltanításon kívül egy szó sem igaz.

Még áprilisban írtam, hogy úgy döntöttem, dolgozni fogok a saját baráti köröm kialakításán, hogy olyan emberekkel veszem majd magam körül, akiket én is érdeklek, és nem E. barátainak a nőnemű hozzátartozói lesznek az én kényszerszülte barátosnéim.

Ez a projekt azóta is él, és azóta is azon vagyok - több kevesebb sikerrel, - hogy legyenek igazi barátaim. 

Ehhez azonban pár dolgot tudomásul kellett vennem és el kellett fogadnom, hogy a brazil lányok / nők kicsit másképp állnak hozzá a barátkozáshoz, mint amit idáig megszoktam. 

1. Bármennyire is szeretném, a brazil felem soha nem fog spontán beülni a nappalimba kávézni és vice versa. Ahhoz, hogy ez megtörténjen (mármint a délutáni kávézás) egy jó előre (akár hetekkel korábban) leegyeztetett időpont megbeszélése szükséges, ahol ÉN kijelölöm a napot, az órát, a percet, az aznapi szél irányát és sebességét, valamint a napsütés szögét. Ezek hiányában a másik fél úgy fogja tekinteni, hogy csak jófejkedtem, amikor felvetettem a kávézás lehetőségét és egyáltalán nem fogja komolyan venni a meghívást.

2. A föntiek többszöri megerősítése szükséges a részemről, legalábbis a kijelölt napon mindenképp, ha nem akarom magam a forró kávé fölött, egyedül szomorkodva találni.

3. Ha a találkozó megbeszélésre került, és az ismerős nőnemű lény lány is megjelent a megbeszélt időpontban, akkor tekintet nélkül arra, hogy milyen régen ismerjük egymást, ami lehet akár fél, 1 vagy 2 év (!) is, toporogni fog az ajtóban és egy teljesen másik személyiség lép be a lakásba, mint akit előtte az ember (felületesen vagy mélyebben ) megismert.

A jófej, nagy dumás lányból karót nyelt, formális, udvariaskodó valaki lesz, a másik, aki előtte a sörözős estéiről mesélt most visszautasítja az alkoholt, a harmadik pedig akivel mindent meg lehetett beszélni most nem találja a szavakat és teljesen elfelejt angolul beszélni.

(Most nem bonyolítom túl, hogy a lakás az egy privát hely és hogy ott jobban feszeng az ember meg ilyenek, mert hasonló történt nyilvános helyen is, meg a konditeremben is, meg egy pizzeriában is)

4. Ez utóbbi viselkedésbeli változás hatványozottan érvényes a grillezős összejövetelekre, ahol még olyan galádság is előfordul, hogy valaki bekapcsolja a zenét. Mi, magyar lányok többnyire nem lacafacázunk: jó magyar honban egy zenés összejövetelen a szégyenlősséget oldandó, bedobunk pár felest a spájzban valahogy mindig tartalékként előforduló jófajta szilva (körte, barack, törköly, itt tetszőlegesen behelyettesítendő) pálinkából, aztán kivárjuk amíg kellően megemelkedik az endorfin (vagyis a boldogság hormon) szintje a szervezetünkben és akkor kezdődhet a: TÁNC. 
Na, ez utóbbi, amit itt jobb, ha sürgősen elfelejt az ember. Egy brazil lány/nő nem süllyed odáig, hogy alkoholos befolyásoltság alatt ropja a szomszéd asztalnál ülővel. Még mit nem! Hiszen akkor már holnap a szájára venné a lakótelep és az felérne a totális szégyennel errefelé.

5. Így hát, a feszengést oldandó, jobb, ha előre készülök témákkal, és az elképzelt találkozóról egy teljes forgatókönyvet állítok össze a fejemben, kicsi esélyt sem hagyva a spontenaitásnak mert a másik még a végén pánikrohamot kap (vagy legalábbis végig tartózkodó marad)

6. Nem árt elfogadnom azt sem, hogy a föntieket ismételve kényszerítsem magam arra, hogy ezt az öt pontot újra és újra eljátszam. Itt nő meg a jelentősége a többesszámnak amit az elején írtam, mivel jelenleg a barátkozás úgy áll, hogy én barátkozom, de a kölcsönösség egyelőre még várat magára. 

7. Ezzel kapcsolatban az egómból is vissza kellett vennem, és nem magamra venni állandóan, hogy a másik nem hív, nem keres. Kicsit hiányzik a multikulturális közeg, mert persze, hogy egy itt született és nőtt fel embernek nincs szüksége egy huszonnyolcadik (ráadásul külföldi) barátra, amikor sorban állnak a gyerekkori ismerősei is!

Ha az embert valami frusztrálja, akkor az nemcsak a maga felé támasztott elvárásokból ered(het), hanem abból is, amit maga körül lát. Magyarul, összehasonlítgatja magát másokkal és ahhoz viszonyítja a saját maga által elért eredményeket.

Próbálhatom én meggyőzni magam, hogy á, nem baj, ha nem hívnak el, ha nehezen megy a barátkozás, a brazilok ilyenek, ha közben E. meg tucatjával kapja a meghívásokat és a Whatsapp üzenetei olyan hosszú listát tesznek ki, hogy nem fér el a telefonja kijelzőjén. Pedig ugyanannyit beszélgetünk másokkal, ugyanannyi sörözést/dumálást beszél meg ő is mint én, mégis, az ő esetében a kölcsönösség valahogy jobban működik. 

Tudom, hogy nem az én hibám de akkor is rosszul esik, és meg kell tanulnom kezelni, hogy kívülálló vagyok és az is leszek sokáig, még akkor is, ha egyébként tudom hogy a férfiak és a nők teljesen másképp barátkoznak, és tisztában vagyok a nyelvi- és kulturális különbségekkel is. (a kollektív kínlódás mindig jobb, nem igaz?)

Elméletileg tudom, hogy mi a teendő: türelem, türelem, még több türelem, nyitottság, alkalmazkodókészség, ugyanakkor eszembe jut: nem megy-e ez a nagy igyekezet már a személyiségem rovására is? Mert számtalanszor elismételhetem a fenti 6-7 pontot, de valahol mélyen érzem, hogy ez nem én vagyok, nem érzem jól magam ebben a szerepben és nem is biztos, hogy hosszútávon fenn akarom vagy fenn tudom tartani az ilyen áron szerzett barátságokat.



Trópusi lány



(Képek forrása: itt és itt)

Jaj, hagyd már abba a panaszkodást, Béla!

Két téma van, amivel mostanában ki lehet hozni a sodromból: az egyik, hogy külföldön minden jobb, minden faszább, mindenki kultúráltabb, mindenki betartja a szabályokat, nincs korrupció(!), csak a brazilok nem tudnak viselkedni, ők sokkal kulturálatlanabbak, mint a többi nemzet, a másik pedig - ehhez szorosan kapcsolódik ugye, - hogy milyen szar itt élni Brazíliában.

Ezt a két témát felváltva hallgatom már hetek, hónapok óta és nem is maga a téma zavar, hanem inkább annak gyakorisága. Néha nem is tudom igazából eldönteni, hogy melyik a népszerűbb, az ország gyalázása és állandó verbális szidalmazása vagy a KÜLFÖLD (így, nagy betűvel) idealizálása.

Ez utóbbi különösen akkor idegesítő, amikor az itt, Santosban felnövő, családos, nagymamákkal, nagypapákkal, a rokonság és barátok által biztosított hátországgal, tengerparton caipirinhát szürcsölő, a garázsban BMW-vel parkoló, külföldi országot csak képeken látó brazil lakos nagy komolyan, teljes meggyőződéssel, és még hihetőnek is tűnő gondolatmenetben előadja, hogy milyen az élet XY európai országban. 

Úgy adja elő, mint aki most jött haza onnan: felsorolja a statisztikai adatokat, tíz évre visszamenőleg elmagyarázza a GDP és GNP alakulását, következtet, majd jóslásokba bocsátkozik a jövőt illetően, kitér egy kicsit a politikára is és végül levonja a konklúziót, hogy: el kell innen költözni, mert XY európai országban JOBB. Ennyi. Aztán tovább szürcsöli a caipirinhát, vagy bont egy sört, és megtervezi a jövő évi 1 hónapos nyaralását, ami vagy egy dél-brazíliai körút, vagy egy trip a floridai Disneyland-be. Mert Brazíliában annyira szar.

Az már csak hab a tortán, amikor az egy tucatnyi bagoly bölcsességével bíró megmondóemberek magukról az XY európai országban élő emberekről adnak elő részletes leírást, hogy azok milyen kedvesek, hogy az ország fantasztikus, hogy ott bezzeg minden működik, itt meg semmi, hogy ott még a politikusok is a népnek alárendelve dolgoznak a kis irodájukban és az országot szolgálják, hiszen ez a dolguk.
Elmondják, hogy az ott élő emberek hogyan viselkednek, mire hogyan reagálnak, hogy mindenre van valami frappáns megoldásuk, és egyébként is, Európában mindenki könyvvel a kezében alszik el, annyira kulturált. 

Az idegesítő része persze nem ez, mindenki azt mond és gondol amit akar. Szólásszabadság van, senkit nem fognak elvinni azért, mert elmondta valamiről a véleményét. 
De engem, mint külföldit rettenetesen lehúz, zavar és rombolja a pozitív lelki békémet, hogy itt minden egyes társalgásnak ez a vezérfonala. Hogy elkerülhetetlenül bele vagyok vonva a politikába, akár akarom, akár nem. Hogy kénytelen vagyok folyton ezt hallgatni és nincs lehetőségem eldönteni, hogy részt kívánok-e venni a kollektív vonyításban, vagy sem. 

Szeretném Brazília pozitív oldalát látni, de pont a brazilok azok, akik ezt nem hagyják és mindenképpen be akarják magyarázni nekem, hogy itt nem jó, nem is volt jó és nem is lesz jó (talán) soha.
Ők azok, akik mindenáron meg akarnak engem győzni arról, hogy nincs igazam, amikor dicsérem az országukat, és nem hagyják, hogy saját véleményem legyen az itt folyó dolgokról.

Persze megértem, hogy sokan mérgesek és csalódottak, és ezt lépten-nyomon kifejezésre is juttatják, de közben elfelejtik azt, hogy a nagy európai kulturához lehet, hogy kis lépésekben kellene (és el is lehetne) jutni, még a korrupt politikusok felszámolása előtt.

Viccesen néz ki ugyanis, amikor az egyik nap az országot szidók, a kulturálatlanságra panaszkodók, a saját nemzetükkel elégedetlenkedők másnap simán súrolják az autóval a zebrán babakocsit áttoló anyuka lábát, vagy amikor ügyintézéskor a legtermészetesebben érdeklődik meg a kiskapukat ahelyett, hogy betartanák a szabályokat, vagy kereskedéskor csakis nyerészkedés céljából számítanak fel háromszoros árat, nem pedig azért, mert a piac úgy diktálja.

Te teszed azzá az országot, ami, te mutatsz mintát a fiadnak, amikor ezt teszed, csak sajnos én vagyok az, aki azt hallgatja pont tőled, hogy ez így milyen rossz, és hogy Brazília mennyire szar ország.

Úgyhogy hagyd abba a panaszkodást Béla, és mozdulj meg, hívjad a többit is és mozduljatok meg mindannyian, vagy maradj veszteg, de akkor pofa be, igyál még egy sört és ne az én napomat és a lelki békémet rombold már le az állandó nyüszítéseddel.

Köszi.


Trópusi lány


(Kép forrása: itt)

Alkudozás a Fogtündérrel

C.-nak mostanában esett ki a negyedik tejfoga, és miután szokás szerint egy cérna segítségével szabadítottuk meg az ínyt az akkor már egy hete lötyögő fogtól, egy alapos tisztítás után a fogacska bekerült C. kispárnája alá, hogy aztán éjjel a Fogtündér - tíz reál ellenértékében - magával vihesse, mint ahogy ezt az előző fogakkal is tette.

C. még mindig hisz a Fogtündér eme tevékenykedésében és - szerencsére - meg sem fordul a fejében, hogy esetleg nem is a tündér keze van a dologban, hanem valaki egészen másé...

Ezúttal azonban valami érdekes dolog történt, miután a fogacska elhagyta az addig biztonságosnak számító, komfortos ínybéli otthonát és bekerült C. kispárnája alá. Lefekvés után én még jöttem-mentem a lakásban, mikor hallom, hogy C. halkan sírdogál az ágyában. Kérdezem, hát mi történt?

- Megbántam. - pityereg C.

- Mit bántál meg?

- Hogy a Fogtündér elviszi a fogamat.

- Nem szeretnéd, hogy elvigye?

- Nem...

(Látom C. arcán, hogy még mondana valamit)

- Csak azért vagy szomorú, mert elviszi a tündér a fogad?

- Nem, hanem azért is, mert soha többé nem fogom őt látni (mármint a fogat), és hogy ELADTAM őt a Fogtündérnek.

Itt vagyunk hát, C. most átérzi milyen az, amikor meg kell válni valamitől (feltehetően örökre) ráadásul pénzért, ráadásul ez az ő döntése, és lehet, hogy nem lehet majd visszacsinálni. Átérzi a döntés felelősségét és súlyát, hogy most ő az, aki valaminek a sorsa felett dönt. 

Nem könnyű feladat, főleg alig 9 évesen nem az, dehát nem is lennénk Brazíliában, ha ezen a ponton - mivel egy pénzösszeg is bele lett vonva a történetbe - a fog adás-vételi szándéka ne képezné rögtön alku tárgyát. Segítek is C.-nak néhány opció felajánlásával.

- Mit szólnál ahhoz, hogy megkérjük a Fogtündért, hogy ezúttal ne vigye el a fogat?

C. szemében kigyúlik egy reménysugár.

- Olyat lehet?

- Persze. A kiesett fogacskáért persze itt hagy pár reált (tízet nem, mert ugye nem viheti el a fogat), de a fog marad.

Gazdaságilag persze még így sem éri meg a tündérnek idebumlizni és fizetni azért a fogért amit ráadásul el sem vihet, de gondolom azért egy darab itthagyott fogacska csak nem fogja annyira a napi bevételét nagyon megbolygatni. Hacsak nem több tündér dolgozik egyszerre, de ebbe most ne menjünk bele.

C. csendben, gondolkodik valamin. Végül kiböki:

- És visszahozza a többit is?

- Mármint, hogy a Fogtündér hozza vissza a másik három, már kiesett fogadat is?

- Aha.

Hát, ez már kemény alku tárgyát képezné, még a végén mi fogunk itt fizetni a fogakért, kamatokkal együtt, de C. világában még minden lehetséges, olyan nincs hogy valamit ne lehetne megbeszélni. Ez amúgy is egy elég brazilos helyzet, a kiinduló összeg mindig sokkal magasabb, mint a tényleges ár, és itt el is várják, hogy az ember alkudozzon, miért ne lenne ez alól egy (brazil) Fogtündér a kivétel. Csakúgy mint az itteni emberek, ő sem kényszerít másokat igen vagy nem típusú döntéshelyzetbe, mindig van lehetőség átbeszélni a dolgokat és megoldást keresni, ha az embernek rosszul áll a szénája. 

Megbeszéljük, hogy üzenünk a tündérnek, visszatérítés nélkül hozza vissza az összes eddig kiesett fogat, a legutóbbiért pedig hagyjon itt pár reált adományként, tekintve hogy C. még nem keresőképes.

Reggel C. első dolga leellenőrizni, hogy minden úgy történt-e, ahogy a szóbeli gondolatbeli megállapodás történt: a fogak a párna alatt lesznek pár reál kíséretében. És lőn! Valóban ott van mindegyik, a rég nem látott, kiesett fogacskák, C. arcán pedig a határtalan öröm. Csak a gyerekek képesek így örülni a saját testrészeiknek. 

Kerítünk egy dobozt. Innentől minden egyes kiesett fog idekerül, a tündér pedig ezentúl csak a pénzügyi hozzájárulásért lesz felelős. 


Trópusi lány


(Kép forrása: itt)

A muki fija

A központi buszmegállóban álldogálok és figyelem az embereket. Ismerős, mégis ismeretlen arcok mindenfelé. Itthon vagyok, mégsem ismerek már senkit a városban. Ugyanazokon a helyeken egy másik generáció vette át az uralmat és csak addig érzem egykorúnak magam a főtéren csivitelő tinédzserekkel, míg az egyik kirakatban véletlenül rá nem téved az a tekintetem az arcképemre. Elszaladt az idő és vele a húszas, majd a harmincas éveim is. Ez néha-néha tudatosul is bennem és akkor kétségbeesve elkezdek hinni a lélekvándorlásban, mert az nem lehet, hogy csak egyszer kapunk lehetőséget az élettől, csak egyszer lehetünk fiatalok és kész. Nem, biztosan ennek is megvan a maga trükkje, csak még nem jöttünk rá, hogy hogyan kell a dolgokat visszacsinálni...

Ilyeneken gondolkodom, amikor beáll a Budapest felé tartó távolsági busz. Felszállok, megveszem a jegyem a sofőrnél és helyet foglalok az ablak mellett. Kékesről érkezett a busz és majdnem tele utasokkal gurult be a gyöngyösi állomásra, rajta egy csoport kiránduló gyerekkel. Míg helyet foglalok, hallgatom a gyerezsivalyt. A mellettem levő ülésre egy idősebb hölgy helyezkedik el, onnan intézkedik, kérdéseket intéz az unokáihoz, ki mit kér inni, enni. Jól ülnek-e, kérnek-e újságot, a nagyobb lány biccent, hogy minden oké, és már be is tette a fülhallgatót a fülébe.

Közben a busz elindul, a csoportvezető tanárnénik hátrabotladoznak és rendet teremtenek a zajongó gyerekek között. Próbálják csendre inteni őket (Krisztián, ha nem hagyod abba a kiabálást, hátramegyek de annak nem lesz jó vége! - kiabálja hátra a tanárnő a busz középső részéről). A busz megtelt, páran a folyosón is álldogálnak. Nekik külön rossz hír, amikor Gödöllőnél a busz útszűkület miatt vesztegel és emiatt vagy 20 percet késünk. Amikor végül begördülünk a Stadionokhoz, a gyerekek ismét hangoskodásban törnek ki és ujjongva mutogatnak, integetnek a peronon várakozó szüleiknek. Táborban voltak és most érkeztek haza.
Leszállok a buszról, átvágom magam az ölelkező szülő-gyerek tömegen és a metró felé veszem az utam. Te jó ég, hány éve nem utaztam már a kettes metróval! 
Kicsit szürreális az élmény, mintha kívülről nézném magam. Ismerős épületek, ismerős kapu, ismerős újságárus, ismerős látványpékség. Veszek vonaljegyeket, jön a metró, jé, fehér a metrókocsi, jól néz ki.
Nem ülök le, három megállón át nekitámaszkodom a korlátnak, gondolkodom és hallgatom a körülöttem ülők beszélgetését. Mindenki magyar, most bezzeg bármit mondhatnak, megértek én mindent, nem marad semmi titokban.
A Deák térnél felmozgólépcsőzöm a kék metróhoz (ez is fehér lesz?), közben megállapítom magamban, hogy még mindig nincs kiírva egyértelműen az útvonal: jobbra Kőbánya, balra Kispest felé, de ha fordítva mész fel a lépcsőn úgy is jó. Szegény külföldiek.
Én a Nyugati felé megyek, abba a kocsiba szállok be, ahová két ember (madarászok talán) visz egy nagy ládát, benne egy - valószínűleg nagy méretű - madár rikácsol.

Megáll a metró, én automatikusan a West End felé indulok az aluljáróban, de később feljövök az utcára, a P. utca felé igyekszem. Meg kell kérdeznem, hogy pontosan hol kell a körúton befordulnom, mert a telefonom halott, a brazil szolgáltató ide már nem ér el. Se wifi, se adatforgalom, se GPS. Marad a "hagyományos" módszer, megszólítok egy csapat ott várakozó lányt, hogy tudják-e merre találom a P. utcát. Nem tudják, de az egyikük segíteni akar, és keresi a GPS-en. De nincs szerencséje, mert lassú a telefon, így egy idő után inkább megköszönöm és megyek tovább, megkérdezek másokat. 
Megint lányokat választok, de a válasz megint nemleges, nem tudják merre van a jól ismert utca. Ezután próbálok biztosra menni, és a legközelebbi kürtőskalácsost kérdezem meg. Három fiatal fiú izzad tésztadagasztás közben, kérdésemre az egyik odavakkantja: első utca kelet - és már fordul is vissza a tésztához. Kelet...? - kérdezem kicsit zavartan. Én lány vagyok, a tájékozódás az egyik gyenge pontom...Tétova arcomat láttán a másik fiú segít: a McDonalds mellett. 

Mint kiderül, a körúton a következő utca balra a P. utca, így gyorsan lépkedek A. lakása felé. Szerencsére nincs hőség, mert elég sokat kell gyalogolnom, és pont azon az oldalon süt a nap. Miután megérkezek, felcaplatok a negyedikre, A. már kolbászos szendvicsekkel vár, melyek tetejére M. érkezése után egy jó nagy adag tejföl kerül - életemben először eszem kolbászos-tejfölös kenyeret, de úgy tömöm magamba, mint kacsa a nokedlit.
Ezután koccintunk, törköly pálinka sörrel, majd borral (én ezt kihagyom), majd megint sörrel, ezt a kört még kétszer megismételjük és még csak délután 4 óra van...Mi lesz itt estig?

Beszélgetünk, nevetgélünk, próbálunk zenét keresni a YouTube-on, kár, hogy a laptopban nincs erősebb hangerő. A sok pálinka hatására beindul a nosztalgia-gyár. De jó volt Londonban! Emlékszel, erre meg arra a bulira, ki kivel kavart, életemben nem aludtam ennyire keveset, de hiányzik az az időszak, anyám. Egy idő után teljesen betakar minket a múlt, és pár órára elveszünk a vissza nem forgatható időkerékben. De jól tettük, hogy akkor kimentünk! (Meg azt is, hogy visszajöttünk). Előkerülnek régi videók, jönnek az örömök, az ott szerzett barátokról szóló anekdotázások és a kihagyott lehetőségekről. Vicces, hogy A. pesti nappalija az ablakfülke miatt pont úgy néz ki, mint egy átlagos londoni sorház nappalija, így még jobban beleéljük magunkat az emlékekbe. Az az álarcos buli mekkora volt már! De jó jelmezek voltak! Egy vagyont fizettem a kaucióért, de megérte!

M.-mel a főiskolai gólyatáborban találkoztunk 1999-ben. Nekem sikerült egy hülye picsákkal teli szobába kerülnöm, és éppen ezen búslakodtam az egyik asztalnál ülve, amikor M. odapenderült hozzám, bemutatkozott és onnantól kezdve, hogy kiderült ő is szereti a Kispált barátnők vagyunk. Már majdnem 20 éve.
Amikor 2006-ban egy kávé mellett elmondtam neki, hogy kimegyek Londonba, majd hanyatt esett, és sóvárogva azt mondta, ő is úgy jönne. Majd egy perc múlva felcsillant a szeme, úgy mondta: Én is megyek! Itt hagyom ezt az egész szart (értette az akkori munkájára és a barátjára is). Hát, ezzel kábé én is így voltam, legalábbis az utóbbival.
Ugyanabba a nyelviskolába járt mint én, majd abban az étteremben reggeliztetett ahol én is. A.-val az ottani albérletben találkoztak és lettek barátnők, majd később sokat buliztunk együtt.  

Mire eddig jutunk, a pálinka már ott üt ahol bír, rámozdulok a cigányzene vonalra, a Muki fija* szól a lehetséges legmagasabb hangerőn (azért egy erősítő most kurva jól jönne, így nem jön át), M. pedig vihog és a szemeit forgatja, ez azért neki annyira nem jön be. A. viszont felpattan, járjunk csárdást! Járjunk! Jobbra és balra, jobbra és balra, mer a nézését, meg járását meg a csípőjének a ringását* majd forgás. Jujjj, a gyomrom panaszkodik, álljunk le. 

A. már az ablakban táncol, ezen meg én vihogok, de jó, ezt látják az utcáról is, ki nem szarja le. Később a lányok kimennek a gangra beszélgetni, én viszont meglátogatom a vécét, ez nem maradhat benn egész este, mert még 10 előtt fejre fogok állni.  
Később a másik barátnőmmel konzultálok, úgy volt, hogy majd találkozunk vele benn a városban, de egyelőre azt sem tudjuk, hogy merrefelé fogunk elindulni. Később megegyezünk, irány a Margit-híd, sajnos a barátnőm épp a Lánchíd környékén van és nem fog tudni átjönni. Kár.
Elsétálunk a Nyugati mellett, és beülünk lángosozni a Zsiráfba. Nagyon hangulatos kis hely, és a lángos is finom. Sokkal több helyre el kellene mennem Pesten, kár, hogy olyan nyomasztó az egész város. Na, majd talán legközelebb. 

A Zsiráf után a Margitsziget felé vesszük az irányt. A sziget bejáratánál levő szórakozóhelyre tartunk, ahol a teraszról rálátni rakpartra. Egész kis tömeg van már, lányoknak ingyenes a belépő. Beállunk a lányokkal a tömegbe mi is, lötyögünk, nézelődünk, de ezen kívül máshoz valahogy nincs meg a hangulat. A zenét hallgatva és az embereket bámulva azon gondolkodom, hogy vajon mi hibádzik, amikor A.-hoz odalép egy már 10 perce körülötte legyeskedő fazon, és megkérdi, nem menne-e ki vele a Margitszigetre. Most is a Margitszigeten vagyok, feleli A. nekem pedig egyszerre leesik, hogy mi zavar itt annyira.
Az, hogy itt senki sem bulizik. Ez egy húspiac, a lányok a fiúkat méregetik, a fiúk pedig a lányokat. Akik párban jönnek, azok sem egymással vannak elfoglalva, hanem bámulják a placcot, a lányok a hajukat igazgatják, a fiúk vigyáznak a gondosan belőtt séróra. A terasz hátsó részére, egy privát részre megérkezik néhány escort lány, kiváncsi vagyok mennyi lehet a tarifájuk. Aranyélet lájv.
Nem buliznak csoportban az emberek, nem engedik el magukat, és így nekem is nehéz elengednem magam, hogyne, hogy magamhoz vonzzak pár részeget, még csak az hiányozna.
A lányok jól elvannak az italukkal, bámészkodnak, vigyorgunk, csak az a kicsi plusz hiányzik. Egy idő után hazaindulunk. A.-hoz megint hozzácsapódik egy tag akit ezúttal angolul kell leszerelnie. A körúton a lányok megint begyújtják a mulatóst, és hazáig énekelnek. 

Másnap reggel, ahogy ballagok a buszhoz, kicsit szomorúan gondolok arra, hogy most akkor ennyi, nemsokára utazunk haza Brazíliába, M. pedig vissza Svájcba. Pedig jó lett volna sokkal-sokkal többet bulizni, így meg is születik a terv a fejemben a következő látogatáshoz, hogy több lesz benne az éjszakai program, az biztos. 
Ezúttal majdnem üres a busz amivel Gyöngyösre utazom vissza, se gyerekcsoport, se álló emberek. Vámos Miklós egyik könyve pihen az ölemben amíg a tájat bámulom. Jól esik az egyedül való utazás, hogy a busz zümmögő hangjával a háttérben a gondolataimba merülhetek.

Ahogy megérkezem, megint feltűnik, hogy mennyire nincs autós forgalom Gyöngyösön. Nincs dugó, nincsenek hosszú sorok a piros lámpánál, és türelmetlen autósok. Leszállok a buszról és gyorsan lépkedek a négyemeletes ház felé. Estére megyünk a nővéremékhez és addig még ki kellene pihennem a tegnapi dorbézolást és játszani egy kicsit C.-vel.

Trópusi lány


(Kép forrása: itt)

Otthon

Otthonról haza. Hazából az otthon felé. 3 év után ismét más illatokat érzek, az anyanyelvemen beszélek, ismerős ételeket eszem, a barátaimmal és családtagokkal nevetgélek és tök jól érzem magam. A négy hét magyarországi tartózkodás alatt rájövök, hogy milyen sok hasonlóság van egy gyöngyösi átlagos család és egy santosi átlagos család mindennapjai között. Az egyetlen különbség benne én magam vagyok, aki az egyik helyre mostmár csak nosztalgiázni járok, a másik helyen pedig élem a valóságot és a mindennapi életemet. 
Sokat gondolkoztam azon, hogy hogyan is írjam meg ezt a posztot. Hogy mi lenne ennek az utazásnak, a hazalátogatásnak a leglényegesebb momentuma, az élmény aminek a hatása alá kerültem és ellenkezőleg, mi az, amitől azt vártam, hogy majd hatással lesz rám, aztán végül mégsem. 

Vártam például, hogy majd jól elérzékenyülök amikor leszáll a gép Budapesten, aztán ezt a felemelő érzést a 31. alvás nélküli óra jól el is mosta, és az egyetlen dolog ami könnyeket tudott volna csalni akkor a szemembe egy jól megvetett, puha ágy volt. Vagy elképzeltem milyen finom sütiket fogok enni és már az első héten felszedek plusz öt kilót, ezzel szemben az első héten a gyümölcsök tették ki az étkezéseim fő részét, a meggy, a piszke, a ribizli és a cseresznye, ezekből pukkadásig ettem magam minden nap, valamint a tejfölös-sajtos lángos. Cukrászdába csak a második hét végén jutottam el, de csak hogy megállapítsam, hogy nem finomak már a krémek és  tészták, talán házilag elkészítve még megmenthető a somlói és a francia krémes emléke, de a többi sajnos felejtős. 

Fagyiból viszont sokat ettünk, az Santosban borzalmas, és sajnálom, hogy importálni sem lehet ide, mert az itteni nyári hőségben nagyon jól jönne egy kis hűs és savanykás zöldalma- vagy őszibarackízű tölcséres fagyi. 

Elfogyott az üveg cukornádpálinka és a tequila is

Mielőtt megérkeztünk, felosztottam a heteket és próbáltam mindent és mindenkit belesűríteni a 28 napba amit majd itt töltünk. Intenzív egy hónap elé néztünk, és végül az is lett: sűrű és napra, órára beosztott, kicentizett programok.
Az első hetet főleg Zs.-vel és a családdal töltöttem, mivel előbbi a nyáron felszabadult tanerői kötelezettségei alól és gyakorlatilag egész nap ráért velünk foglalkozni - hálás köszönet érte. Kipihenve az utazás fáradalmait az első hétvégén tesómékhoz mentünk szalonnát sütni, amit aztán sikerült annyi pohár caipirinhával leöblíteni, majd az egészet tequilával megfejelni, hogy az est további része meglehetősen homályos és mielőtt az ágyba beborulva arra gondoltam, hogy úúúú, hánynom kell, már el is nyomott az álom.
A vasárnapi találkát H. lemondta és nem is tudja ezzel mekkora örömet okozott a megkínzott gyomromnak és az álmos, még mindig delíriumban kóválygó agyamnak.

Az időutazó 

Kerek 20 évet utaztam vissza az időben a második héten (vagyis inkább az egész otthoni kirándulás alatt). Minden és mindenki ott volt ahogy hagytam, nem változtak az arcok, a házak, a bútorok és az utcák. Egy-két hely szépen ki lett csinosítva Gyöngyösön és fenn a Mátrában, ezeknek nagyon örültem és büszke voltam a kis városomra, hogy milyen szépen felöltözve várt rám. Egészen úgy éreztem magam mint amikor főiskolás voltam és a nyári szünidőt töltöttem otthon: napközben barátnőzés, városban mászkálás, strand, Sástó, este sminkbe vágva bolyongunk a városban. Otthon kész étel vár, kimosott és vasalt ruhák, ugyanaz a közeg, ugyanazok az emberek, ugyanaz a tücsökciripelés este. Nagyon nehéz ebből az állandó deja vu érzésből kitörni, ugyanakkor fáj is az emlékezés, hogy mennyire elszaladtak az évek.

Persze voltak dolgok amelyek most feltűntek, és jött a fordított rácsodálkozás, hogy:

- megállnak az autók a zebránál, de jó! (hát igen, Santosban az előzékenység nem a sofőrök erőssége)

- vajon észrevette már valaki, hogy itt másképpen burukkolnak a galambok? Londonban és Santosban a sima burrr-burrr-burrr-t nyomják míg itt, a Kárpát-medencében hu-húúú-hu, hu-húúú-hu-znak. Ettől aztán - ha esetleg megy percre megfeledkeztem volna róla - eszembe jut, hogy Magyarországon vagyok, magyar galambok között.

-  milyen kicsi itt az avokádó, de cuki!

- a gyerekeket minek vegzálják idegenek, és utasítják rendre őket vadidegen létükre? Mindamellett, hogy egyébként egyetértek azzal, hogy ne csak otthon, hanem az utcán is lehet nevelni a gyerekeket, ha például törnek-zúznak kárt okozva ezzel másban vagy másokban akkor persze, avatkozzon közbe egy felnőtt. Vannak országok, ahol ezt nem szabad, a másik személyiségi jogai olyan szinten védve vannak, hogy az emberek inkább elfordítják a fejüket, a gyerek meg a tinédzser pedig azt csinál amit akar. Ezt én sem támogatom.
De C. kapott pár megjegyzést - mit megjegyzést! egy egész monológot! - például azért, hogy nem köszönt a (vad)idegen néninek a lépcsőházban, arra pedig, hogy azt mondtam ő egy szégyenlős gyerek (ami különben nem is baj, mert nem áll le senki fia borjával társalogni az utcán például) kaptam egy megsemmisítő pillantást, vagy amikor ki akart szaladni a nyilvános mosdóból mielőtt megmosta volna a kezét, a néni az ajtóból rikácsoltak utánunk, hogy hát ezt meg kellene már tanulni!  
Nekem pedig megint eszembe jutott, hogy a felnőttek mennyire nem mosolyognak itt a gyerekekre, de a megfeleltetés és a számonkérés az megy, és nem átallanak kioktatni egészen kicsiket sem. Nem szép dolog. 

- milyen visszafogottak itt a gyerekek, te jó ég. (Habár a fentieket végiggondolva nem is csoda). Ég és föld a különbség egy santosi és egy gyöngyösi játszótéren. Kedvesek, de kell nekik idő mire el kezdenek játszani egymással.

- úristen mekkora választék van a társasjátékokból! Milyen fantáziadúsak és kreatívak! És minden milyen olcsó! Be is vásároltam egy halom ruhát és játékot már az első héten.
 
Menni, menni, muszáj menni

Mindig hajtott valami külföldre. Sokáig persze ez nem tudatosult bennem, csak az érzés volt meg, hogy itt nem jó. Gyöngyösről mindig Pestre áhítoztam. Aztán Pestről máshova. Az a máshova végül London lett, onnan pedig a sors Santosba vetett. A többiek viszont maradtak és ahogy végiglátogattam az összes ismerős arcot ugyanazokon a helyeken ahol tizenöt-húsz évvel ezelőtt is laktak, így az érzés, hogy egy magányos utazó vagyok még inkább megerősödött. Nem a társaság hiánya, hanem hogy a gyerekkoromhoz tartozók közül senki nem vette fel a vándorbotot, és él meg hasonló élményeket.
Később, amikor már elkezdtem dolgozni, akkor persze már találkoztam ilyen utazással meg kalandvággyal beoltott emberkékkel és velük a mai napig megosztjuk az ilyen jellegű élményeinket.
Velük is sikerült találkoznom, Sz.-vel a medvéket is megnéztük Veresegyházán, M.-val és A.-val pedig csaptunk egy görbe estét.

A budapesti kirándulások rendkívül ambivalens érzéseket szültek bennem. Bárhová is utazok, az első benyomások mindig rendkívül fontosak, mert azok határozzák meg a későbbi kapcsolatomat a hellyel. Ha az első impulzus pozitív, és a hely feltölt energiával, akkor ezek az élmények elraktározódnak, bevésődnek az agyam egyik rejtett szegletébe és később, amikor nehéz periódus következik az életemben, tudok töltekezni ezekből a kezdeti impressziókból, és visszanyúlni a hozzájuk kapcsolt pozitív energiákhoz akkor is amikor egyébként minden rossz vagy szomorú.
Családi nyaralások alkalmával Spanyolország, a Kanári-szigetek, a francia Riviéra és a horvát tengerpart váltott ki belőlem extra pozitív élményeket. Aztán London, végül Santos. 

Budapest az én belső népszerűségi listámon meglehetősen szerencsétlenül helyezkedik el, ugyanis életem legrosszabb élményeinek kábé 80%-a kötődik a városhoz. Éppen ezért hiába szép, népszerű és nagyszerű, hiába gyönyörű a Duna és tárul fantasztikus látvány a várról az ember szeme elé, romkocsmák ide, ódon épületek romantikája oda, engem akkor lasszóval kell ebbe a városba elvonszolni és dolgom végeztével úgy húzok el onnan, mintha üldöznének. 
Rettenetes súllyal nehezedik rám a város hangulata. Szorongást vált ki minden egyes perc, amit ott kell eltöltenem. A budapesti születésű embereknek más a viselkedése, más a humora, mást találnak viccesnek és jófejségnek. Pesten és Budán eltűnik a természetes viselkedés, akik ott élnek elkezdenek pesties habitusban és modorban beszélni.
Ezeket az állításokat persze könnyű megcáfolni annak aki szereti a várost, de az atmoszférát, a hatást amit Budapest belőlem kivált, azt nem. 

Jó pár év után most kétszer látogattam fel a barátnőimhez és már előre eldöntöttem, hogy nem fogom annyira gyűlölni a várost mint amennyire egyébként szoktam. Most csak turista vagyok, és úgy is fogok viselkedni. Tehát mint turista, megfigyelésem alapján Budapest tényleg nagyon szép, a belváros egy kis ékszerdoboz, a Duna part bámulatos, a körúton számtalan bár és étkezde, kellemes esti sétákat lehet tenni mindenféle félelemérzet nélkül és akár egy külföldinek akár a magyaroknak lenyűgöző élmény a dunai hajókázás.

És ennyit a város promótálásából. Hazajöttem és rossz kedvűen feküdtem egy egész napig. Azt a rengeteg pozitívumot amit a csajsziktól kaptam megint kiszívta belőlem ez a gonosz, multikulti gyöngyszemnek nevezett valami. 
Pedig milyen jó volt a lányokkal dumálni, kiülni a Ligetbe és piros kockás terítős asztalnál sörözni, hajókázni a Dunán, pálinkázni, Margit-hídon sétálni és lángost enni éjfélkor a Nyugatinál. Erről írok is majd egy szösszenetet a következő bejegyzésemben.
Talán majd legközelebb jobban felvértezem magam és már a buszon lenyomok pár felest. Vagy kis adagokban gyűjtök annyi pozitív élményt, ami egy idő után elfedi mélyről jövő utálatomat. Vagy csak egyszerűen nem szervezek oda programot többé; talán ez utóbbi lenne a legcélszerűbb.

Hegyek, dombok, tavak és barlangfürdő

A legeslegjobb program - a különböző látogatásoktól eltekintve - a barlangfürdő volt Demjénben, amit sokkal kisebbnek hittem, de kiderült, hogy tök nagy területen fekszik és csak a barlangfürdő részben el lehet tölteni egy egész délutánt. Nemcsak a meleg vizű, lassú folyóban lehet a derékig érő vízben sétálni és néha beállni a Koboldok szökőkútjai alá, vagy a Tündérbarlangban a masszírozóban feküdni, hanem a Titkok barlangjában, a sóbarlangban mellett meleg kőfotelekből, ropit majszolva sejtelmes fénynél nézni a nagy képernyős tévét, majd a Termál-öbölben ázni kicsit a gyógyfürdőben, hogy aztán kipihenve átsétáljunk a medence bárjába meginni valamit, és végül az egészet megismételve kimaxoljuk a lustaságmérőt. A csúszdatornyot ezúttal nem vettük igénybe, sajna tériszonyom és sebesség fóbiám is van, de C. ennek ellenére is jól kifárasztotta magát a sok úszkálással.
Szerettem, ahogy a Mátrában olyan szépen rendben tartanak mindent. Voltunk Sástón, Füreden pizzát ettünk, voltunk Kalandparkban és patakban pacsálni az erdőben. 
Szadán látogatóban voltunk, ahol csirkéket etettünk, sokat beszélgettünk és dobos tortát ettünk a kertben.

Egy kicsit előbb lettem 40

Összevont szülinapot is tartottunk, anyum 70, tesóm 50, én 40 lettem ebben az évben, és ezt a kertben, a sátor alatt megterített asztalnál ünnepeltük három tortával, de az első heti tequilára és az azt követő sörözős esték hatására sajnos még jól emlékezve csak ásványvízzel a pohárban.
Este, beszélgetés közben valaki megkérdezte, hogy leszámítva szokásost, a családot, a barátokat a tejfölt és társait, mi hiányzik legjobban ott Brazíliában, és erre viccesen csak annyit mondtam, hogy a cigányzene, de ez a kérdés még sokáig ott motoszkált a fejemben és későb is eszembe jutott: Tényleg, mi hiányzik most a legjobban

És ahogy gondolkodom, rájövök, hogy tulajdonképpen semmi. Persze, persze, jó lenne ha már itt is lenne egy kialakult, jó társaság, egy vidám társaság, olyan emberek, akikkel nincsenek kommunikációs akadályok. Vagy ha több magyar nyelvű könyvet lehetne kapni, mivel képtelenség annyit kiszállítani ide, amennyire nekem igényem lenne.

De ezek nem olyan dolgok, amelyeken nem lehet változtatni és azt azért örömmel állapítottam meg, hogy milyen jó volt visszajönni és érezni az ismerős illatokat, a tenger szagát, megint mosolyogni az emberekre, a saját ágyamban aludni, coxinhat enni és megdögönyözni a macskát. Hazajönni. 


Trópusi lány

(Kép forrása: itt)