2017. szeptember 14.

Alkudozás a Fogtündérrel

C.-nak mostanában esett ki a negyedik tejfoga, és miután szokás szerint egy cérna segítségével szabadítottuk meg az ínyt az akkor már egy hete lötyögő fogtól, egy alapos tisztítás után a fogacska bekerült C. kispárnája alá, hogy aztán éjjel a Fogtündér - tíz reál ellenértékében - magával vihesse, mint ahogy ezt az előző fogakkal is tette.

C. még mindig hisz a Fogtündér eme tevékenykedésében és - szerencsére - meg sem fordul a fejében, hogy esetleg nem is a tündér keze van a dologban, hanem valaki egészen másé...

Ezúttal azonban valami érdekes dolog történt, miután a fogacska elhagyta az addig biztonságosnak számító, komfortos ínybéli otthonát és bekerült C. kispárnája alá. Lefekvés után én még jöttem-mentem a lakásban, mikor hallom, hogy C. halkan sírdogál az ágyában. Kérdezem, hát mi történt?

- Megbántam. - pityereg C.
- Mit bántál meg?
- Hogy a Fogtündér elviszi a fogamat.
- Nem szeretnéd, hogy elvigye?
- Nem...
(Látom C. arcán, hogy még mondana valamit)
- Csak azért vagy szomorú, mert elviszi a tündér a fogad?
- Nem, hanem azért is, mert soha többé nem fogom őt látni (mármint a fogat), és hogy ELADTAM őt a Fogtündérnek.

Itt vagyunk hát, C. most átérzi milyen az, amikor meg kell válni valamitől (feltehetően örökre) ráadásul pénzért, ráadásul ez az ő döntése, és lehet, hogy nem lehet majd visszacsinálni. Átérzi a döntés felelősségét és súlyát, hogy most ő az, aki valaminek a sorsa felett dönt. 

Nem könnyű feladat, főleg alig 9 évesen nem az, dehát nem is lennénk Brazíliában, ha ezen a ponton - mivel egy pénzösszeg is bele lett vonva a történetbe - a fog adás-vételi szándéka ne képezné rögtön alku tárgyát. Segítek is C.-nak néhány opció felajánlásával.

- Mit szólnál ahhoz, hogy megkérjük a Fogtündért, hogy ezúttal ne vigye el a fogat?
C. szemében kigyúlik egy reménysugár.
- Olyat lehet?
- Persze. A kiesett fogacskáért persze itt hagy pár reált (tízet nem, mert ugye nem viheti el a fogat), de a fog marad.
Gazdaságilag persze még így sem éri meg a tündérnek idebumlizni és fizetni azért a fogért amit ráadásul el sem vihet, de gondolom azért egy darab itthagyott fogacska csak nem fogja annyira a napi bevételét nagyon megbolygatni. Hacsak nem több tündér dolgozik egyszerre, de ebbe most ne menjünk bele.

C. csendben, gondolkodik valamin. Végül kiböki:
- És visszahozza a többit is?
- Mármint, hogy a Fogtündér hozza vissza a másik három, már kiesett fogadat is?
- Aha.

Hát, ez már kemény alku tárgyát képezné, még a végén mi fogunk itt fizetni a fogakért, kamatokkal együtt, de C. világában még minden lehetséges, olyan nincs hogy valamit ne lehetne megbeszélni. Ez amúgy is egy elég brazilos helyzet, a kiinduló összeg mindig sokkal magasabb, mint a tényleges ár, és itt el is várják, hogy az ember alkudozzon, miért ne lenne ez alól egy (brazil) Fogtündér a kivétel. Csakúgy mint az itteni emberek, ő sem kényszerít másokat igen vagy nem típusú döntéshelyzetbe, mindig van lehetőség átbeszélni a dolgokat és megoldást keresni, ha az embernek rosszul áll a szénája. 

Megbeszéljük, hogy üzenünk a tündérnek, visszatérítés nélkül hozza vissza az összes eddig kiesett fogat, a legutóbbiért pedig hagyjon itt pár reált adományként, tekintve hogy C. még nem keresőképes.

Reggel C. első dolga leellenőrizni, hogy minden úgy történt-e, ahogy a szóbeli gondolatbeli megállapodás történt: a fogak a párna alatt lesznek pár reál kíséretében. És lőn! Valóban ott van mindegyik, a rég nem látott, kiesett fogacskák, C. arcán pedig a határtalan öröm. Csak a gyerekek képesek így örülni a saját testrészeiknek. 

Kerítünk egy dobozt. Innentől minden egyes kiesett fog idekerül, a tündér pedig ezentúl csak a pénzügyi hozzájárulásért lesz felelős. 


Trópusi lány


(Kép forrása: itt)


2017. augusztus 13.

A muki fija

A központi buszmegállóban álldogálok és figyelem az embereket. Ismerős, mégis ismeretlen arcok mindenfelé. Itthon vagyok, mégsem ismerek már senkit a városban. Ugyanazokon a helyeken egy másik generáció vette át az uralmat és csak addig érzem egykorúnak magam a főtéren csivitelő tinédzserekkel, míg az egyik kirakatban véletlenül rá nem téved az a tekintetem az arcképemre. Elszaladt az idő és vele a húszas, majd a harmincas éveim is. Ez néha-néha tudatosul is bennem és akkor kétségbeesve elkezdek hinni a lélekvándorlásban, mert az nem lehet, hogy csak egyszer kapunk lehetőséget az élettől, csak egyszer lehetünk fiatalok és kész. Nem, biztosan ennek is megvan a maga trükkje, csak még nem jöttünk rá, hogy hogyan kell a dolgokat visszacsinálni...

Ilyeneken gondolkodom, amikor beáll a Budapest felé tartó távolsági busz. Felszállok, megveszem a jegyem a sofőrnél és helyet foglalok az ablak mellett. Kékesről érkezett a busz és majdnem tele utasokkal gurult be a gyöngyösi állomásra, rajta egy csoport kiránduló gyerekkel. Míg helyet foglalok, hallgatom a gyerezsivalyt. A mellettem levő ülésre egy idősebb hölgy helyezkedik el, onnan intézkedik, kérdéseket intéz az unokáihoz, ki mit kér inni, enni. Jól ülnek-e, kérnek-e újságot, a nagyobb lány biccent, hogy minden oké, és már be is tette a fülhallgatót a fülébe.

Közben a busz elindul, a csoportvezető tanárnénik hátrabotladoznak és rendet teremtenek a zajongó gyerekek között. Próbálják csendre inteni őket (Krisztián, ha nem hagyod abba a kiabálást, hátramegyek de annak nem lesz jó vége! - kiabálja hátra a tanárnő a busz középső részéről). A busz megtelt, páran a folyosón is álldogálnak. Nekik külön rossz hír, amikor Gödöllőnél a busz útszűkület miatt vesztegel és emiatt vagy 20 percet késünk. Amikor végül begördülünk a Stadionokhoz, a gyerekek ismét hangoskodásban törnek ki és ujjongva mutogatnak, integetnek a peronon várakozó szüleiknek. Táborban voltak és most érkeztek haza.
Leszállok a buszról, átvágom magam az ölelkező szülő-gyerek tömegen és a metró felé veszem az utam. Te jó ég, hány éve nem utaztam már a kettes metróval! 
Kicsit szürreális az élmény, mintha kívülről nézném magam. Ismerős épületek, ismerős kapu, ismerős újságárus, ismerős látványpékség. Veszek vonaljegyeket, jön a metró, jé, fehér a metrókocsi, jól néz ki.
Nem ülök le, három megállón át nekitámaszkodom a korlátnak, gondolkodom és hallgatom a körülöttem ülők beszélgetését. Mindenki magyar, most bezzeg bármit mondhatnak, megértek én mindent, nem marad semmi titokban.
A Deák térnél felmozgólépcsőzöm a kék metróhoz (ez is fehér lesz?), közben megállapítom magamban, hogy még mindig nincs kiírva egyértelműen az útvonal: jobbra Kőbánya, balra Kispest felé, de ha fordítva mész fel a lépcsőn úgy is jó. Szegény külföldiek.
Én a Nyugati felé megyek, abba a kocsiba szállok be, ahová két ember (madarászok talán) visz egy nagy ládát, benne egy - valószínűleg nagy méretű - madár rikácsol.

Megáll a metró, én automatikusan a West End felé indulok az aluljáróban, de később feljövök az utcára, a P. utca felé igyekszem. Meg kell kérdeznem, hogy pontosan hol kell a körúton befordulnom, mert a telefonom halott, a brazil szolgáltató ide már nem ér el. Se wifi, se adatforgalom, se GPS. Marad a "hagyományos" módszer, megszólítok egy csapat ott várakozó lányt, hogy tudják-e merre találom a P. utcát. Nem tudják, de az egyikük segíteni akar, és keresi a GPS-en. De nincs szerencséje, mert lassú a telefon, így egy idő után inkább megköszönöm és megyek tovább, megkérdezek másokat. 
Megint lányokat választok, de a válasz megint nemleges, nem tudják merre van a jól ismert utca. Ezután próbálok biztosra menni, és a legközelebbi kürtőskalácsost kérdezem meg. Három fiatal fiú izzad tésztadagasztás közben, kérdésemre az egyik odavakkantja: első utca kelet - és már fordul is vissza a tésztához. Kelet...? - kérdezem kicsit zavartan. Én lány vagyok, a tájékozódás az egyik gyenge pontom...Tétova arcomat láttán a másik fiú segít: a McDonalds mellett. 

Mint kiderül, a körúton a következő utca balra a P. utca, így gyorsan lépkedek A. lakása felé. Szerencsére nincs hőség, mert elég sokat kell gyalogolnom, és pont azon az oldalon süt a nap. Miután megérkezek, felcaplatok a negyedikre, A. már kolbászos szendvicsekkel vár, melyek tetejére M. érkezése után egy jó nagy adag tejföl kerül - életemben először eszem kolbászos-tejfölös kenyeret, de úgy tömöm magamba, mint kacsa a nokedlit.
Ezután koccintunk, törköly pálinka sörrel, majd borral (én ezt kihagyom), majd megint sörrel, ezt a kört még kétszer megismételjük és még csak délután 4 óra van...Mi lesz itt estig?

Beszélgetünk, nevetgélünk, próbálunk zenét keresni a YouTube-on, kár, hogy a laptopban nincs erősebb hangerő. A sok pálinka hatására beindul a nosztalgia-gyár. De jó volt Londonban! Emlékszel, erre meg arra a bulira, ki kivel kavart, életemben nem aludtam ennyire keveset, de hiányzik az az időszak, anyám. Egy idő után teljesen betakar minket a múlt, és pár órára elveszünk a vissza nem forgatható időkerékben. De jól tettük, hogy akkor kimentünk! (Meg azt is, hogy visszajöttünk). Előkerülnek régi videók, jönnek az örömök, az ott szerzett barátokról szóló anekdotázások és a kihagyott lehetőségekről. Vicces, hogy A. pesti nappalija az ablakfülke miatt pont úgy néz ki, mint egy átlagos londoni sorház nappalija, így még jobban beleéljük magunkat az emlékekbe. Az az álarcos buli mekkora volt már! De jó jelmezek voltak! Egy vagyont fizettem a kaucióért, de megérte!

M.-mel a főiskolai gólyatáborban találkoztunk 1999-ben. Nekem sikerült egy hülye picsákkal teli szobába kerülnöm, és éppen ezen búslakodtam az egyik asztalnál ülve, amikor M. odapenderült hozzám, bemutatkozott és onnantól kezdve, hogy kiderült ő is szereti a Kispált barátnők vagyunk. Már majdnem 20 éve.
Amikor 2006-ban egy kávé mellett elmondtam neki, hogy kimegyek Londonba, majd hanyatt esett, és sóvárogva azt mondta, ő is úgy jönne. Majd egy perc múlva felcsillant a szeme, úgy mondta: Én is megyek! Itt hagyom ezt az egész szart (értette az akkori munkájára és a barátjára is). Hát, ezzel kábé én is így voltam, legalábbis az utóbbival.
Ugyanabba a nyelviskolába járt mint én, majd abban az étteremben reggeliztetett ahol én is. A.-val az ottani albérletben találkoztak és lettek barátnők, majd később sokat buliztunk együtt.  

Mire eddig jutunk, a pálinka már ott üt ahol bír, rámozdulok a cigányzene vonalra, a Muki fija* szól a lehetséges legmagasabb hangerőn (azért egy erősítő most kurva jól jönne, így nem jön át), M. pedig vihog és a szemeit forgatja, ez azért neki annyira nem jön be. A. viszont felpattan, járjunk csárdást! Járjunk! Jobbra és balra, jobbra és balra, mer a nézését, meg járását meg a csípőjének a ringását* majd forgás. Jujjj, a gyomrom panaszkodik, álljunk le. 

A. már az ablakban táncol, ezen meg én vihogok, de jó, ezt látják az utcáról is, ki nem szarja le. Később a lányok kimennek a gangra beszélgetni, én viszont meglátogatom a vécét, ez nem maradhat benn egész este, mert még 10 előtt fejre fogok állni.  
Később a másik barátnőmmel konzultálok, úgy volt, hogy majd találkozunk vele benn a városban, de egyelőre azt sem tudjuk, hogy merrefelé fogunk elindulni. Később megegyezünk, irány a Margit-híd, sajnos a barátnőm épp a Lánchíd környékén van és nem fog tudni átjönni. Kár.
Elsétálunk a Nyugati mellett, és beülünk lángosozni a Zsiráfba. Nagyon hangulatos kis hely, és a lángos is finom. Sokkal több helyre el kellene mennem Pesten, kár, hogy olyan nyomasztó az egész város. Na, majd talán legközelebb. 

A Zsiráf után a Margitsziget felé vesszük az irányt. A sziget bejáratánál levő szórakozóhelyre tartunk, ahol a teraszról rálátni rakpartra. Egész kis tömeg van már, lányoknak ingyenes a belépő. Beállunk a lányokkal a tömegbe mi is, lötyögünk, nézelődünk, de ezen kívül máshoz valahogy nincs meg a hangulat. A zenét hallgatva és az embereket bámulva azon gondolkodom, hogy vajon mi hibádzik, amikor A.-hoz odalép egy már 10 perce körülötte legyeskedő fazon, és megkérdi, nem menne-e ki vele a Margitszigetre. Most is a Margitszigeten vagyok, feleli A. nekem pedig egyszerre leesik, hogy mi zavar itt annyira.
Az, hogy itt senki sem bulizik. Ez egy húspiac, a lányok a fiúkat méregetik, a fiúk pedig a lányokat. Akik párban jönnek, azok sem egymással vannak elfoglalva, hanem bámulják a placcot, a lányok a hajukat igazgatják, a fiúk vigyáznak a gondosan belőtt séróra. A terasz hátsó részére, egy privát részre megérkezik néhány escort lány, kiváncsi vagyok mennyi lehet a tarifájuk. Aranyélet lájv.
Nem buliznak csoportban az emberek, nem engedik el magukat, és így nekem is nehéz elengednem magam, hogyne, hogy magamhoz vonzzak pár részeget, még csak az hiányozna.
A lányok jól elvannak az italukkal, bámészkodnak, vigyorgunk, csak az a kicsi plusz hiányzik. Egy idő után hazaindulunk. A.-hoz megint hozzácsapódik egy tag akit ezúttal angolul kell leszerelnie. A körúton a lányok megint begyújtják a mulatóst, és hazáig énekelnek. 

Másnap reggel, ahogy ballagok a buszhoz, kicsit szomorúan gondolok arra, hogy most akkor ennyi, nemsokára utazunk haza Brazíliába, M. pedig vissza Svájcba. Pedig jó lett volna sokkal-sokkal többet bulizni, így meg is születik a terv a fejemben a következő látogatáshoz, hogy több lesz benne az éjszakai program, az biztos. 
Ezúttal majdnem üres a busz amivel Gyöngyösre utazom vissza, se gyerekcsoport, se álló emberek. Vámos Miklós egyik könyve pihen az ölemben amíg a tájat bámulom. Jól esik az egyedül való utazás, hogy a busz zümmögő hangjával a háttérben a gondolataimba merülhetek.

Ahogy megérkezem, megint feltűnik, hogy mennyire nincs autós forgalom Gyöngyösön. Nincs dugó, nincsenek hosszú sorok a piros lámpánál, és türelmetlen autósok. Leszállok a buszról és gyorsan lépkedek a négyemeletes ház felé. Estére megyünk a nővéremékhez és addig még ki kellene pihennem a tegnapi dorbézolást és játszani egy kicsit C.-vel.

Trópusi lány


(Kép forrása: itt)

2017. augusztus 8.

Otthon

Otthonról haza. Hazából az otthon felé. 3 év után ismét más illatokat érzek, az anyanyelvemen beszélek, ismerős ételeket eszem, a barátaimmal és családtagokkal nevetgélek és tök jól érzem magam. A négy hét magyarországi tartózkodás alatt rájövök, hogy milyen sok hasonlóság van egy gyöngyösi átlagos család és egy santosi átlagos család mindennapjai között. Az egyetlen különbség benne én magam vagyok, aki az egyik helyre mostmár csak nosztalgiázni járok, a másik helyen pedig élem a valóságot és a mindennapi életemet. 
Sokat gondolkoztam azon, hogy hogyan is írjam meg ezt a posztot. Hogy mi lenne ennek az utazásnak, a hazalátogatásnak a leglényegesebb momentuma, az élmény aminek a hatása alá kerültem és ellenkezőleg, mi az, amitől azt vártam, hogy majd hatással lesz rám, aztán végül mégsem. 
Vártam például, hogy majd jól elérzékenyülök amikor leszáll a gép Budapesten, aztán ezt a felemelő érzést a 31. alvás nélküli óra jól el is mosta, és az egyetlen dolog ami könnyeket tudott volna csalni akkor a szemembe egy jól megvetett, puha ágy volt. Vagy elképzeltem milyen finom sütiket fogok enni és már az első héten felszedek plusz öt kilót, ezzel szemben az első héten a gyümölcsök tették ki az étkezéseim fő részét, a meggy, a piszke, a ribizli és a cseresznye, ezekből pukkadásig ettem magam minden nap, valamint a tejfölös-sajtos lángos. Cukrászdába csak a második hét végén jutottam el, de csak hogy megállapítsam, hogy nem finomak már a krémek és  tészták, talán házilag elkészítve még megmenthető a somlói és a francia krémes emléke, de a többi sajnos felejtős. 
Fagyiból viszont sokat ettünk, az Santosban borzalmas, és sajnálom, hogy importálni sem lehet ide, mert az itteni nyári hőségben nagyon jól jönne egy kis hűs és savanykás zöldalma- vagy őszibarackízű tölcséres fagyi. 

Elfogyott az üveg cukornádpálinka és a tequila is

Mielőtt megérkeztünk, felosztottam a heteket és próbáltam mindent és mindenkit belesűríteni a 28 napba amit majd itt töltünk. Intenzív egy hónap elé néztünk, és végül az is lett: sűrű és napra, órára beosztott, kicentizett programok.
Az első hetet főleg Zs.-vel és a családdal töltöttem, mivel előbbi a nyáron felszabadult tanerői kötelezettségei alól és gyakorlatilag egész nap ráért velünk foglalkozni - hálás köszönet érte. Kipihenve az utazás fáradalmait az első hétvégén tesómékhoz mentünk szalonnát sütni, amit aztán sikerült annyi pohár caipirinhával leöblíteni, majd az egészet tequilával megfejelni, hogy az est további része meglehetősen homályos és mielőtt az ágyba beborulva arra gondoltam, hogy úúúú, hánynom kell, már el is nyomott az álom.
A vasárnapi találkát H. lemondta és nem is tudja ezzel mekkora örömet okozott a megkínzott gyomromnak és az álmos, még mindig delíriumban kóválygó agyamnak.

Az időutazó 

Kerek 20 évet utaztam vissza az időben a második héten (vagyis inkább az egész otthoni kirándulás alatt). Minden és mindenki ott volt ahogy hagytam, nem változtak az arcok, a házak, a bútorok és az utcák. Egy-két hely szépen ki lett csinosítva Gyöngyösön és fenn a Mátrában, ezeknek nagyon örültem és büszke voltam a kis városomra, hogy milyen szépen felöltözve várt rám. Egészen úgy éreztem magam mint amikor főiskolás voltam és a nyári szünidőt töltöttem otthon: napközben barátnőzés, városban mászkálás, strand, Sástó, este sminkbe vágva bolyongunk a városban. Otthon kész étel vár, kimosott és vasalt ruhák, ugyanaz a közeg, ugyanazok az emberek, ugyanaz a tücsökciripelés este. Nagyon nehéz ebből az állandó deja vu érzésből kitörni, ugyanakkor fáj is az emlékezés, hogy mennyire elszaladtak az évek.

Persze voltak dolgok amelyek most feltűntek, és jött a fordított rácsodálkozás, hogy:

- megállnak az autók a zebránál, de jó! (hát igen, Santosban az előzékenység nem a sofőrök erőssége)

- vajon észrevette már valaki, hogy itt másképpen burukkolnak a galambok? Londonban és Santosban a sima burrr-burrr-burrr-t nyomják míg itt, a Kárpát-medencében hu-húúú-hu, hu-húúú-hu-znak. Ettől aztán - ha esetleg megy percre megfeledkeztem volna róla - eszembe jut, hogy Magyarországon vagyok, magyar galambok között.

-  milyen kicsi itt az avokádó, de cuki!

- a gyerekeket minek vegzálják idegenek, és utasítják rendre őket vadidegen létükre? Mindamellett, hogy egyébként egyetértek azzal, hogy ne csak otthon, hanem az utcán is lehet nevelni a gyerekeket, ha például törnek-zúznak kárt okozva ezzel másban vagy másokban akkor persze, avatkozzon közbe egy felnőtt. Vannak országok, ahol ezt nem szabad, a másik személyiségi jogai olyan szinten védve vannak, hogy az emberek inkább elfordítják a fejüket, a gyerek meg a tinédzser pedig azt csinál amit akar. Ezt én sem támogatom.
De C. kapott pár megjegyzést - mit megjegyzést! egy egész monológot! - például azért, hogy nem köszönt a (vad)idegen néninek a lépcsőházban, arra pedig, hogy azt mondtam ő egy szégyenlős gyerek (ami különben nem is baj, mert nem áll le senki fia borjával társalogni az utcán például) kaptam egy megsemmisítő pillantást, vagy amikor ki akart szaladni a nyilvános mosdóból mielőtt megmosta volna a kezét, a néni az ajtóból rikácsoltak utánunk, hogy hát ezt meg kellene már tanulni!  
Nekem pedig megint eszembe jutott, hogy a felnőttek mennyire nem mosolyognak itt a gyerekekre, de a megfeleltetés és a számonkérés az megy, és nem átallanak kioktatni egészen kicsiket sem. Nem szép dolog. 

- milyen visszafogottak itt a gyerekek, te jó ég. (Habár a fentieket végiggondolva nem is csoda). Ég és föld a különbség egy santosi és egy gyöngyösi játszótéren. Kedvesek, de kell nekik idő mire el kezdenek játszani egymással.

- úristen mekkora választék van a társasjátékokból! Milyen fantáziadúsak és kreatívak! És minden milyen olcsó! Be is vásároltam egy halom ruhát és játékot már az első héten.
 
Menni, menni, muszáj menni

Mindig hajtott valami külföldre. Sokáig persze ez nem tudatosult bennem, csak az érzés volt meg, hogy itt nem jó. Gyöngyösről mindig Pestre áhítoztam. Aztán Pestről máshova. Az a máshova végül London lett, onnan pedig a sors Santosba vetett. A többiek viszont maradtak és ahogy végiglátogattam az összes ismerős arcot ugyanazokon a helyeken ahol tizenöt-húsz évvel ezelőtt is laktak, így az érzés, hogy egy magányos utazó vagyok még inkább megerősödött. Nem a társaság hiánya, hanem hogy a gyerekkoromhoz tartozók közül senki nem vette fel a vándorbotot, és él meg hasonló élményeket.
Később, amikor már elkezdtem dolgozni, akkor persze már találkoztam ilyen utazással meg kalandvággyal beoltott emberkékkel és velük a mai napig megosztjuk az ilyen jellegű élményeinket.
Velük is sikerült találkoznom, Sz.-vel a medvéket is megnéztük Veresegyházán, M.-val és A.-val pedig csaptunk egy görbe estét.

A budapesti kirándulások rendkívül ambivalens érzéseket szültek bennem. Bárhová is utazok, az első benyomások mindig rendkívül fontosak, mert azok határozzák meg a későbbi kapcsolatomat a hellyel. Ha az első impulzus pozitív, és a hely feltölt energiával, akkor ezek az élmények elraktározódnak, bevésődnek az agyam egyik rejtett szegletébe és később, amikor nehéz periódus következik az életemben, tudok töltekezni ezekből a kezdeti impressziókból, és visszanyúlni a hozzájuk kapcsolt pozitív energiákhoz akkor is amikor egyébként minden rossz vagy szomorú.
Családi nyaralások alkalmával Spanyolország, a Kanári-szigetek, a francia Riviéra és a horvát tengerpart váltott ki belőlem extra pozitív élményeket. Aztán London, végül Santos. 

Budapest az én belső népszerűségi listámon meglehetősen szerencsétlenül helyezkedik el, ugyanis életem legrosszabb élményeinek kábé 80%-a kötődik a városhoz. Éppen ezért hiába szép, népszerű és nagyszerű, hiába gyönyörű a Duna és tárul fantasztikus látvány a várról az ember szeme elé, romkocsmák ide, ódon épületek romantikája oda, engem akkor lasszóval kell ebbe a városba elvonszolni és dolgom végeztével úgy húzok el onnan, mintha üldöznének. 
Rettenetes súllyal nehezedik rám a város hangulata. Szorongást vált ki minden egyes perc, amit ott kell eltöltenem. A budapesti születésű embereknek más a viselkedése, más a humora, mást találnak viccesnek és jófejségnek. Pesten és Budán eltűnik a természetes viselkedés, akik ott élnek elkezdenek pesties habitusban és modorban beszélni.
Ezeket az állításokat persze könnyű megcáfolni annak aki szereti a várost, de az atmoszférát, a hatást amit Budapest belőlem kivált, azt nem. 

Jó pár év után most kétszer látogattam fel a barátnőimhez és már előre eldöntöttem, hogy nem fogom annyira gyűlölni a várost mint amennyire egyébként szoktam. Most csak turista vagyok, és úgy is fogok viselkedni. Tehát mint turista, megfigyelésem alapján Budapest tényleg nagyon szép, a belváros egy kis ékszerdoboz, a Duna part bámulatos, a körúton számtalan bár és étkezde, kellemes esti sétákat lehet tenni mindenféle félelemérzet nélkül és akár egy külföldinek akár a magyaroknak lenyűgöző élmény a dunai hajókázás.

És ennyit a város promótálásából. Hazajöttem és rossz kedvűen feküdtem egy egész napig. Azt a rengeteg pozitívumot amit a csajsziktól kaptam megint kiszívta belőlem ez a gonosz, multikulti gyöngyszemnek nevezett valami. 
Pedig milyen jó volt a lányokkal dumálni, kiülni a Ligetbe és piros kockás terítős asztalnál sörözni, hajókázni a Dunán, pálinkázni, Margit-hídon sétálni és lángost enni éjfélkor a Nyugatinál. Erről írok is majd egy szösszenetet a következő bejegyzésemben.
Talán majd legközelebb jobban felvértezem magam és már a buszon lenyomok pár felest. Vagy kis adagokban gyűjtök annyi pozitív élményt, ami egy idő után elfedi mélyről jövő utálatomat. Vagy csak egyszerűen nem szervezek oda programot többé; talán ez utóbbi lenne a legcélszerűbb.

Hegyek, dombok, tavak és barlangfürdő

A legeslegjobb program - a különböző látogatásoktól eltekintve - a barlangfürdő volt Demjénben, amit sokkal kisebbnek hittem, de kiderült, hogy tök nagy területen fekszik és csak a barlangfürdő részben el lehet tölteni egy egész délutánt. Nemcsak a meleg vizű, lassú folyóban lehet a derékig érő vízben sétálni és néha beállni a Koboldok szökőkútjai alá, vagy a Tündérbarlangban a masszírozóban feküdni, hanem a Titkok barlangjában, a sóbarlangban mellett meleg kőfotelekből, ropit majszolva sejtelmes fénynél nézni a nagy képernyős tévét, majd a Termál-öbölben ázni kicsit a gyógyfürdőben, hogy aztán kipihenve átsétáljunk a medence bárjába meginni valamit, és végül az egészet megismételve kimaxoljuk a lustaságmérőt. A csúszdatornyot ezúttal nem vettük igénybe, sajna tériszonyom és sebesség fóbiám is van, de C. ennek ellenére is jól kifárasztotta magát a sok úszkálással.
Szerettem, ahogy a Mátrában olyan szépen rendben tartanak mindent. Voltunk Sástón, Füreden pizzát ettünk, voltunk Kalandparkban és patakban pacsálni az erdőben. 
Szadán látogatóban voltunk, ahol csirkéket etettünk, sokat beszélgettünk és dobos tortát ettünk a kertben.

Egy kicsit előbb lettem 40

Összevont szülinapot is tartottunk, anyum 70, tesóm 50, én 40 lettem ebben az évben, és ezt a kertben, a sátor alatt megterített asztalnál ünnepeltük három tortával, de az első heti tequilára és az azt követő sörözős esték hatására sajnos még jól emlékezve csak ásványvízzel a pohárban.
Este, beszélgetés közben valaki megkérdezte, hogy leszámítva szokásost, a családot, a barátokat a tejfölt és társait, mi hiányzik legjobban ott Brazíliában, és erre viccesen csak annyit mondtam, hogy a cigányzene, de ez a kérdés még sokáig ott motoszkált a fejemben és későb is eszembe jutott: Tényleg, mi hiányzik most a legjobban

És ahogy gondolkodom, rájövök, hogy tulajdonképpen semmi. Persze, persze, jó lenne ha már itt is lenne egy kialakult, jó társaság, egy vidám társaság, olyan emberek, akikkel nincsenek kommunikációs akadályok. Vagy ha több magyar nyelvű könyvet lehetne kapni, mivel képtelenség annyit kiszállítani ide, amennyire nekem igényem lenne.

De ezek nem olyan dolgok, amelyeken nem lehet változtatni és azt azért örömmel állapítottam meg, hogy milyen jó volt visszajönni és érezni az ismerős illatokat, a tenger szagát, megint mosolyogni az emberekre, a saját ágyamban aludni, coxinhat enni és megdögönyözni a macskát. Hazajönni. 


Trópusi lány

(Kép forrása: itt)

2017. június 18.

Mindennapok tükrében

A minap, ahogy lifteztem lefelé a földszintre, a fülkében megakadt a szemem a saját tükörképemen és azt a megállapítást tettem magamban, hogy szerintem elértem azt a kort, amikor már nem kéne smink nélkül kilépnem az utcára...
Fáradtabbnak tűnik a tekintetem, pedig alszom eleget és néha sötét árnyék van a szemem alatt is. Nem vagyok oda nagyon az alapozókért, főleg nem egy meleg országban, de azt hiszem nem ártana mégiscsak reggelente feldobni valamit, mert ez így kezd eléggé ijesztő lenni.

Itt a házban a szépészeti szolgáltatások széles tárháza érhető el. Van egy erre a célra kialakított kis szalon, ahová az önjelölt, vagy maszekban dolgozgató fodrász/manikűrös/sminkes/kozmetikus lakók szívest-örömest állnak készen arra, hogy ráncba szedjék az arra igényt tartó lakótársaik fizimiskáját. Az itteni szolgáltatás ára - mivel nem kell bérleti díjat fizetniük - fele, vagy harmada a városban levő szalonok árának. Persze itt nincsen csili-vili berendezés, légkondi, kávéautomata és kényelmes fotelok, de a célnak éppen megfelel, ha valakinek csak fél órája van hajat formázni, körmöt festetni, akkor ezt itt helyben gyorsan elintézheti.
Ez idáig a pozitív oldala a dolognak, a negatív meg sajnos az, hogy néha (sokszor), ha az ember igazi minőségi szolgáltatásra vágyik, akkor sajnos bele kell nyúlnia a pénztárcájába, az esetek többségében elég mélyen.
Megmondom őszintén, egy szolgálatás minősége nálam olyan dolog, amelynek alacsony voltát eléggé nehezen tolerálom, függetlenül az országtól, ahol élek. Mondhatnám úgy is, hogy tök mindegy, hogy hol élek, de ha egyszer valamilyen szolgáltatásért pénzt adok ki, és időt szánok rá, legyen az éttermi kiszolgálás, fodrászat, manikűr, kozmetika vagy nyelvtanulás, a minimum amit elvárok, hogy a szolgáltató tiszteljen meg mint ügyfél / vendég / tanuló. Vagyis ne szórakozzon az időmmel, ne vágjon fancsali képet, ne mutassa, hogy aznap tele van a töke az élettel, mert én mint vendég / ügyfél / tanuló nem ezért jöttem és nem vagyok kíváncsi a részletekre sem. 

A minap történt, hogy bejelentkeztem A.-hoz manikűrre és pedikűrre és valahogy nem lettek készek a körmeim egy óra alatt, ezért A. megkérdezte, hogy a lábkörmeimet festheti-e csak gyöngyház színűre ciklámen helyett (ez utóbbi passzolt volna a kézkörmeimhez). Tudtam miért kérdezi. A gyöngyház festés sokkal gyorsabb, nem kell még külön korrigálni a festést mint a színes lakknál, és mivel A. elcsúszott az idővel, a  következő vendég pedig már meg is érkezett, így ezzel a lakkcserével spórolt (rajtam) vagy 15 percet. Tudtam, hogy ezért kérte és beleegyeztem, habár megfogadtam, hogy legközelebb nem fogadom el a javaslatát. De az első ilyen eset volt, így ezt ezúttal csak feltettem magamban a polcra.

Mivel A. hajat is vág, ezért beírattam magam hozzá péntek délutánra. Eredetileg 2 órára akartam menni, de csak 3 órára volt hely. Nem baj, A. biztosított róla, hogy nem fog sokáig tartani, mivel mondtam neki, hogy 4-től már tanítok, ezért kicsit szorítva lesz az idő, de nem nagy ügy, csak a hajszálak végét kellett volna kicsit frissíteni, ez tényleg belefért volna egy óra hosszába.  A. beírt hát háromra. Pénteken 2:50-kor jött az üzenet, hogy tudnék-e 4-re menni, amire azt írtam neki, hogy sajnos nem, mert tanítok.
Ekkor én mint vendég, elvártam volna, hogy a.) A. hozzon mégis előre b.) ha ez nem lehetséges, akkor gyorsan ajánljon fel helyette egy másik, közeli időpontot. A. egyiket sem tette. Ő úgy gondolta, hogy a 4 óra a felajánlott új időpont és kerek egy óra múlva írt - mikor látta, hogy 4 órakor nem érkeztem meg -, hogy akkor jövő hétre válasszak egy időpontot, amelyik tetszik nekem.
De nekem nem tetszett. Nem tetszett, hogy nekem kellett igazodni az ő idejéhez és előzőleg más színű lett a körmöm, hogy ő gyorsabban végezzen. Nem tetszett, hogy 10 perccel az időpont előtt módosított egy órát, hogy ismét nekem kellett igazodnom őhozzá, mert nem jól számolta ki az idejét és el volt csúszva. (Az sem tetszett volna, hogy ha ott kellett volna ülnöm és várni persze)
És az sem tetszett, hogy ha mégis lementem volna 4-re, akkor tudom, hogy a csúszás miatt csak egy gyors hajvégcsipegetés lett volna, nem pedig tisztességes igazítás. 
Ez mind nem tetszik, és ez nekem, mint vendégnek elfogadhatatlan. És nem arról van szó, hogy most olcsón dolgozik-e vagy sem, hanem arról, hogy ha valaki szolgáltat akkor tisztelje meg a kliensét azzal, hogy pontos, hogy betartja azt, amiben megállapodtak és amíg a vendég nála van, addig a vendégé legyen az összes figyelem. 

Országtól függetlenül, olyan kozmetikába sem járok szívesen, ahol a kozmetikus két arcmasszírozó mozdulat között ötször veszi fel a telefont, közben mossa le a másik vendég szempillafestékét, hogy a végén az arcomra szárad a krém, vagy hogy akkora zaj van a kozmetikában, hogy úgy érzem csak láb alatt vagyok. A tiszteletlenség és a vendég semmibevételének a magasfoka. És nem is nagyon értem, hogy miért jó ez valakinek mert ilyenkor a szolgáltató duplán veszít: egyfelől egy sértődött vendéget, másfelől pedig az ajánlást, mert nyilván aki nincs megelégedve valamivel, az másoknak a negatív tapasztaltot fogja átadni. 
Sajnos úgy néz ki A. elveszített egy vendéget, így most másnál próbálkozom, igaz T. egy kicsit drágább, de legalább csak velem foglalkozik amíg ott vagyok. 

Egy másik eset a portugál tanárnénimmel volt, aki tavaly november végén eltűnt egy hónapra úgy, hogy egyszer csak nem jött órára és nem is szólt, hogy nem jön. Utólag mondta, hogy utazott és amikor visszatért, küldött egy vidám üzenetet, hogy akkor mikor folytatjuk az órákat. Én pedig küldtem egy szintén vidám üzenetet neki, hogy sajnos nem érek rá ezután vele tanulni. Mert ez a fajta hozzáállás, hogy majd jövök, ha ráérek, mint tanulónak megintcsak elfogadhatatlan. Ha valaki eldönti, hogy szolgáltatni fog és emberekkel kerül kapcsolatba, akkor ezekre a kis dolgokra figyeljen és ne a tanuló vagy a vendég ugrabugráljon mint egy táncos majom, aki éppenséggel a saját pénzével segíti a szolgáltatót hogy menjen az üzlet. 

Erről jut eszembe, van egy régimódi étterem a városközpontban, egy koloniális, még a gyarmati időkből fennmaradt épületben, ahol régimódi, idősebb pincérek szolgálnak fel. Vagy 100 évet utazik vissza az ember amikor erre a helyre belép. A pincéreken látszik a 40 év vendéglátós tapasztalat, ők nemcsak kiszolgálják a vendéget, hanem beszélgetnek is, figyelemmel tartják az asztalt, és ha szükség van valamire máris jönnek. 

Teszik mindezt viszont olyan felsőbbrendű, mesterkélt és maníros formában, hogy az ember úgy érzi már azért is bocsánatot kell kérnie, hogy azt a bizonyos asztalt választotta és nem egy másikat az ablak mellett. Egyszer voltunk csak ott, de maradandó élményeim közé tartozik, ahogy a pincér úr odabassza a kosár friss kenyeret az asztal közepére úgy, hogy a kosár pörög vagy fél percig és csak úgy szállnak a kenyérmorzsák, majd teátrálisan kirázva elém teríti a ruhaszalvétát. Ebéd közben a saját történeteivel szórakoztatott és egy óvodás szintjén szólt hozzánk, a kedves vendégekhez. Rögtön Latinovits ugrott be a Szindbádból, csak a szerepek voltak kissé felcserélődve, mert a pincér viselkedett a színész módjára, mi vendégek pedig alázatosan, mint a filmbeli pincér. Érdekesnek érdekes volt, habár kellemesnek egyáltalán nem neveztem volna. 

Ezek egyedi esetek csak és nem is húznám rá az országra, mert - amellett, hogy nem mindegyik itt esett meg - bárhol előfordulhatnak. Amiért mégis sokszor eszembe jutnak ezek a kis bosszankodások az az, hogy nagyon sokszor hallom a brazilokat szidni a saját országukat. Ez főleg olyan emberek szájából vicces amúgy, akik még soha életükben nem jártak külföldön, de nagyon tudják, hogy például Európában mi a helyzet. A helyzet sajnos az, hogy sehol sem minden tökéletes, és az örök elégedetlenkedők egy idő után úgyis észre fogják venni a kis tökéletlenségeket bárhol legyenek is a világban. Én is észreveszem, én is bosszankodom, de a sokadik költözés után inkább már csak magamban és csendben káromkodom, ha valami nem tetszik. E. sokszor nem tesz viszont lakatot a szájára és ilyenkor úgy néz ki a társalgás, hogy ő szidja Brazíliát én meg kontrázok rá egy ellenvéleményt Európából. Hogy sem itt, sem pedig ott nem fenékig tejfel minden. Még ha itt egy csomóan annak is akarják beállítani.


Trópusi lány


(Képek forrása: itt és itt)

2017. május 28.

Hogyan lettem felnőttként "ADHD"-s Brazíliában

Még mielőtt a cím alapján valaki elkezdene aggódni, természetesen nem orvos által diagnosztizált ADHD-ról (vagyis figyelemhiányos hiperaktivitás-zavarról) beszélnék itt most, hanem inkább a környezet-, a család, valamint a társadalomban betöltött szerepváltozás okozta személyiségváltozásról, ami szerintem bárkivel előfordulhat az élete során, legyen az országváltás, munkahely- vagy pozícióváltás, családon belül betöltött szerepváltozás stb....

A múlkor belefutottam egy (nem tudományos) cikkbe a neten (forrásmegjelölés a lap alján), és vigyorogva olvastam a felnőttkori ADHD lehetséges tüneteiről, és ahogy olvastam a bejegyzést úgy szélesedett a mosoly az arcomon ahogy megállapítottam magamban: Basszus, úgy néz ki, hogy itt Brazíliában sikerült egy önállótlan, figyelemzavaros akárkit faragnom magamból... De aztán a mosoly helyét a homlokráncolás váltotta fel, mert azt gondoltam: Most komolyan, itt Brazíliában tényleg sikerült egy önállótlan, figyelemzavaros akárkit faragnom magamból??? Hát, ez így elég gáz...

Mert miről is van / volt szó, amit ez a cikk említett, és amelyben a feltett hat kérdés majdnem mindegyikére igen volt részemről a válasz. Még mielőtt leírom az egyes kérdéseket, azért egy megnyugtató kis megjegyzést is hadd tegyek hozzá: az összes tünetem tulajdonképpen a kezdeti nyelvi nehézségekre vezethető vissza és ahogy haladunk az időben a kérdésekre adott igen válaszokat egymás után váltják fel a nemek, úgyhogy ne tessék aggódni, jól vagyok, nincs itt semmi probléma (egyelőre).

És akkor most lássuk azt a 6 db kérdést amelyekre a pozitív válaszadás elvileg felnőttkori ADHD-t feltételez:

1. Milyen gyakran okoz nehézséget a mások mondandójára való koncentrálás, még akkor is, ha közvetlenül hozzád beszélnek?

Válasz: Kifejezetten gyakran

Ez egyébként csak részben függ össze a nyelvvel, egy múlkori bejegyzésemben már írtam, hogy egy monoton magyarázatra (például az iskolában, vagy megbeszélésen, vagy egy előadáson kivetítőre) nekem kínszenvedés folyamatosan koncentrálnom, folyton elkalandozik a figyelmem, minden lényegtelen részletet észreveszek és megjegyzek, kivéve az előadó által előadott tárgy tartalmát.

Ez a nyelvtanulásban a magnó- vagy élőszöveg hallgatásában okoz problémát. Mivel kezdetben nem értek minden szót, ezért egy idő után a figyelmem elkalandozik, a másik beszéde pedig összefolyik. Ezért nem tudom a rádiót hallgatva gyakorolni az élőbeszéd megértését, mert kábé öt perc múlva már fogalmam sincs miről van szó, addigra már a saját gondolataimba merülök el, esetleg megállapítom milyen szép hangtónusa van a riporternek és ezután ezzel vagyok elfoglalva. E. például imádta hallgatni a BBC-t amikor angolt tanult, és hiába mondja nekem, hogy csináljam ugyanezt portugálul, nekem nem megy. Nem tudok olyan sokáig odafigyelni arra, amit csak részben értek meg.

És itt jön be a mások mondandójára való koncentrálás. Mert ha valaki itt portugálul túl sokáig beszél hozzám, az agyam 2 perc után automatikusan "rádió üzemmódba" vált, és "kikapcsol", vagyis egy idő után már nem figyelek moda arra, amiről a másik beszél. Ugyanez társaságban is előfordul, mivel ott sokan sokat beszélnek, és én magam keveset vagyok megszólítva, ezért ilyenkor az agyam úgy dönt, hogy elmegy pihenni és egyszerűen kikapcsol.
A környezetváltozást pedig azért gondoltam fontosnak megemlíteni, mert ez a tünet magyarul nem ennyire gáz, de egy idegen nyelven sokkal inkább felerősödik. 

2. Milyen gyakran történik meg, hogy felállsz a helyedről egy-egy olyan szituációban, amikor ülve kéne maradnod?

Válasz: Gyakran

Ez tulajdonképpen kapcsolódik a fent említett "rádió effektushoz". Mikor ideköltöztünk előfordult, hogy amíg az emberek beszélgettek körülöttem - például családi körben - akkor én váratlanul felálltam, és elmentem vécére vagy ittam egy kávét mert már régen nem volt fogalmam arról, hogy éppen miről folyik a társalgás. 
Mára ez sokat javult, habár most is hajlamos vagyok belefáradni a sok dumába és akkor kivonom magam a forgalomból seperc alatt, még ha furcsán is néznek rám az emberek.

3. Milyen gyakran okoz problémát, hogy pihenni tudj, elengedd magad?

Válasz: Gyakran

Miért? Mert egyfelől az agyam nincs kihasználva oly módon, ahogy ki volt használva az elmúlt húsz évben. Értem ez alatt, hogy az iskolában tanulni kellett, vizsgákra készülni, aztán pedig különböző irodákban használtam az agysejtjeimet, és beszélgettem emberekkel. Egész nap el voltam foglalva szellemileg, úgy is mondhatnám, hogy le lettek vezetve az agyi energiáim.
Ez most így nincs meg, vagyis az utóbbi két évben sokáig nem volt meg. A kommunikáció limitált volt, az emberi kapcsolatok még inkább, az irodai munka (és ezzel az aktív szellemi munka) megszűnt, így egyszerűen túl sok kihasználatlan agyi kapacitásom maradt amitől a szürkeállományom elkezdett zizegni, és olyan dolgok születtek belőle, mint ez a blog, például. (Azért ez utóbbi nem olyan rossz - szerintem :))

Amikor jön az ihlet egy-egy újabb bejegyzésre, akkor nehezen alszom el, mert folyton gyártom a mondatokat magamban addig, amíg időt nem találok rá, hogy kiírjam magamból a gondolataimat. És amikor kész a poszt, akkor tudok aludni egy jót. De csak a következő bejegyzés megfogalmazódásáig. Mindig is szerettem zenét hallgatni, de most maximum hangerőn üvölt a fejhallgatóm, és ha egyedül vagyok, hangosan énekelek (ezt a macskám, Agáta nem nagyon díjjazza amúgy), mert csak így tudja felhasználni az agyam a zenéből jövő energiát.
Az emberi kapcsolatok, vagyis inkább baráti kapcsolatok hiánya régebben szorongást is okozott, de ez mára már rendben van.

4. Milyen gyakran esik meg veled, hogy befejezed mások mondatait?

Válasz: Ritkán

Az egyetlen kérdés amire nemleges a válasz, mivel portgálul nem igazán fejezem be mások mondatait (ugye), angolul annál inkább (a tanítványaimét) de ez meg nem igazán kapcsolódik ehhez a kérdéshez.

5. Milyen gyakran halasztgatod az utolsó pillanatig a teendőidet?

Válasz: Gyakran

Ez is egy ilyen is-is tulajdonság, régen is hajlamos voltam halasztgatni a dolgaimat, de ez itt egészen elképesztő, megúszós viselkedésig fajult. Kezdetben inkább mindenről lemondtam, még arról is, hogy kimenjek az utcára, csak hogy ne kelljen az emberekkel portugálul szenvednem. Nagyon mélyről kellett feltornáznom magam, hogy ezt abbahagyjam és igenis belekényszerítsem magam olyan szitukba, amelyek nem kényelmesek, és (sajnos) ebben E. is partner volt, mert ő meg segíteni akart (hogy nehogy az legyen, hogy egy év-két után megutálom brazil földet), de így csak az lett a vége, hogy elkezdtem úgy viselkedni mint egy gyerek, és még egy kávét sem voltam hajlandó kérni a cukrászdában, merthogy úgysem értik meg amit beszélek. 

Ezért aztán, ha volt valami elintéznivaló, azt inkább csak halogattam amíg csak lehetett, vagy volt, hogy meg sem csináltam. Vagy megcsináltam, de csak az utolsó utáni pillanatban, amikor már nem bírtam tovább a nyomást, hogy mégiscsak muszáj lenne...

Különben itt nagyon jellemző, hogy a dolgok állandó változásban vannak, amit reggel eldöntöttem(ünk) az délutánra már hatszor megváltozik, ezért annyira nem is kell mindent időben megcsinálni, mert csak szívunk vele, hogy később meg mindent módosítani kell, így konkrétan ezt az ötös pontot nem is venném annyira negatív tulajdonságnak. Sőt. Ha nagyon bölcs akarok lenni, akkor mindent csak az utolsó pillanatban csinálok meg, hogy a másik biztosan ne gondolja meg magát, vagy a körülmények biztosan ne változzanak meg, mire éppen elkészülök valamivel. Na, erre varrjon valaki gombot.

6. Milyen gyakran hagyod másokra, hogy rendben tartsák az életedet, és ők figyeljenek a részletekre?

Válasz: Kifejezetten gyakran

Nos, ez az utolsó pont, amely észlelhető személyiségbeli változásokkal (is) járt itt. Mindannyian mások vagyunk, különböző helyzetekben másképp reagálunk és az önállóság átmeneti elvesztése nálam - már E. által is érzékelhető - változást hozott: egy bizonytalan, önállótlan, feledékeny, szétszórt, sértődékeny, magányos valakit csinált belőlem - mégha csak rövid időre is - de nem volt könnyű időszak. 
Ezt azért szintén visszavezetném a nyelvi hiányosságokra, mert szerintem kezdetben az volt mindennek az alapja, de nemcsak ez.

Régebben, amikor irodában dolgoztam, akkor például a naptár mindig ott volt az asztalomon, mindig tudtam minden dátumot, időpontot, megbeszélést. Megvolt a napi rutin, és mivel csak egy fajta dolgot kellett csinálnom (pénzügyeskedni) ezért minden ment precízen, beosztva az órákat, napokat, heteket. 
Mióta ideköltöztünk, azóta viszont nemcsak a naptár hiányzik az asztalomról (nincs is asztalom) hanem az állandó otthonléttel és a család többi tagjának állandó jelenlétével gyakorlatilag teljesen szétestek a napjaim, és se azt nem tudom, hogy hanyadika van, de azt sem, hogy éppen milyen nap van ma.
A hivatalos dolgok, a postára, a bankba járás,  a szolgáltatókkal való kommunikáció mind E. vállára kerültek, ezeket régebben mind én intéztem. Tulajdonképpen minden, ami kommunikációval kapcsolatos, E. vállára került, nem kis stresszt okozva ezzel neki.

Aztán az a valahogyan fura hozzáállása az embereknek, hogy itt semminek sincsen tétje. Ha nem fizeted be a számlákat időre, nem baj, majd befizeted később. Ha késel, nem baj. Ha elfelejtesz valamit, az sem baj, majd később bepótolod. Ha nem csinálsz meg valamit, nem baj. Ha az utolsó pillanatban lemondasz egy találkozót, nem probléma.
Ez így tök jól hangzik, mert itt sokkal, de sokkal kevesebb dolgon stresszeli magát az ember, mint mondjuk Európában, viszont azzal is járt, hogy én például egy totál szétszórt és feledékeny ember lettem tőle, mert mi van akkor ha valami nincs kész? Semmi.

A kommunikáció részre visszatérve, hajlamos lettem mindent E.-ra bízni. Majd ő észben tartja az oltásokat, a számlák befizetését, a bankolást, és az időpontokat, könnyű neki, ez az ő országa, sokkal könnyebben elintéz mindent mint én. Ő lett a sofőröm, mert persze én nem merek itt ebben az őrült forgalomban vezetni sem. 
Milyen kényelmes, igaz? Igen ám, csakhogy ezáltal az én önállóságom a béka segge alá került, és mivel az ember hajlamos mindig a könnyebb utat választani, és lehetőleg nem elhagyni a saját komfortzónáját, ezért aztán jó sokáig ott is maradtam. 
Mostanára már ez is sokat változott, a nyelvi rész folyamatos fejlődésével elkezdtem kitörni a csigaházból, a vezetés - stresszes - de állandó gyakorlásával megismertem a várost, az angoltanításnak köszönhetően pedig - részben - az embereket. 

Aztán még itt volt az emberek viselkedése is: annak, hogy sokszor kicsinek, jelentéktelennek, és haszontalannak éreztem magam az részben a környezetemnek is köszönhető volt, mivel egy, az ő nyelvüket nem beszélő, idegen ember keveredett közéjük. és ezért a legtöbben úgy beszéltek velem mint egy gyerekkel, harmadik személyben (E.-nek tették fel a kérdéseket és rólam folyt a társalgás, mintha ott sem lettem volna), meg ilyen bugyuta türelemmel az arcukon mosolyogtak, már csak az hiányzott, hogy megjegyezzék, milyen szép a hajam, és ezzel vissza is mentünk volna a nyolcvanas évekbe. 

Egyszer az egyik ilyen kerti sütögetésen volt az, hogy E. késett, és az egyik szomszéd jött le segíteni begyújtani a tüzet, megérkezett és totál átvette az irányítást, meg sem kérdezte mi hol van - mellesleg a mi saját szervezésű bulink volt - tett-vett, néha kérdezett ezt-azt olyan stílusban, mintha a saját gyerekével beszélt volna, épp csak azt nem mondta, hogy álljak arrébb, mert megéget a tűz. Tudom, hogy a brazilok roppant segítőkész emberek, de azért mindennek van határa. (Ja, igen, erről jut eszembe, amióta itt élek sokkal többet káromkodok magamban)

Tehát akkor most ADHD vagy sem? Jó, nyilván a kérdés költői, de nem teljesen haszontalan, főleg akkor, amikor az ember úgy érzi nehezen birkózik meg a változásokkal az életében. Valahol szerintem mindannyian ADHD-sok vagyunk. Vagy nem...

Trópusi lány



(Kép és cikk forrása: ittitt és itt)