2017. június 18.

Mindennapok tükrében

A minap, ahogy lifteztem lefelé a földszintre, a fülkében megakadt a szemem a saját tükörképemen és azt a megállapítást tettem magamban, hogy szerintem elértem azt a kort, amikor már nem kéne smink nélkül kilépnem az utcára...
Fáradtabbnak tűnik a tekintetem, pedig alszom eleget és néha sötét árnyék van a szemem alatt is. Nem vagyok oda nagyon az alapozókért, főleg nem egy meleg országban, de azt hiszem nem ártana mégiscsak reggelente feldobni valamit, mert ez így kezd eléggé ijesztő lenni.

Itt a házban a szépészeti szolgáltatások széles tárháza érhető el. Van egy erre a célra kialakított kis szalon, ahová az önjelölt, vagy maszekban dolgozgató fodrász/manikűrös/sminkes/kozmetikus lakók szívest-örömest állnak készen arra, hogy ráncba szedjék az arra igényt tartó lakótársaik fizimiskáját. Az itteni szolgáltatás ára - mivel nem kell bérleti díjat fizetniük - fele, vagy harmada a városban levő szalonok árának. Persze itt nincsen csili-vili berendezés, légkondi, kávéautomata és kényelmes fotelok, de a célnak éppen megfelel, ha valakinek csak fél órája van hajat formázni, körmöt festetni, akkor ezt itt helyben gyorsan elintézheti.
Ez idáig a pozitív oldala a dolognak, a negatív meg sajnos az, hogy néha (sokszor), ha az ember igazi minőségi szolgáltatásra vágyik, akkor sajnos bele kell nyúlnia a pénztárcájába, az esetek többségében elég mélyen.
Megmondom őszintén, egy szolgálatás minősége nálam olyan dolog, amelynek alacsony voltát eléggé nehezen tolerálom, függetlenül az országtól, ahol élek. Mondhatnám úgy is, hogy tök mindegy, hogy hol élek, de ha egyszer valamilyen szolgáltatásért pénzt adok ki, és időt szánok rá, legyen az éttermi kiszolgálás, fodrászat, manikűr, kozmetika vagy nyelvtanulás, a minimum amit elvárok, hogy a szolgáltató tiszteljen meg mint ügyfél / vendég / tanuló. Vagyis ne szórakozzon az időmmel, ne vágjon fancsali képet, ne mutassa, hogy aznap tele van a töke az élettel, mert én mint vendég / ügyfél / tanuló nem ezért jöttem és nem vagyok kíváncsi a részletekre sem. 

A minap történt, hogy bejelentkeztem A.-hoz manikűrre és pedikűrre és valahogy nem lettek készek a körmeim egy óra alatt, ezért A. megkérdezte, hogy a lábkörmeimet festheti-e csak gyöngyház színűre ciklámen helyett (ez utóbbi passzolt volna a kézkörmeimhez). Tudtam miért kérdezi. A gyöngyház festés sokkal gyorsabb, nem kell még külön korrigálni a festést mint a színes lakknál, és mivel A. elcsúszott az idővel, a  következő vendég pedig már meg is érkezett, így ezzel a lakkcserével spórolt (rajtam) vagy 15 percet. Tudtam, hogy ezért kérte és beleegyeztem, habár megfogadtam, hogy legközelebb nem fogadom el a javaslatát. De az első ilyen eset volt, így ezt ezúttal csak feltettem magamban a polcra.

Mivel A. hajat is vág, ezért beírattam magam hozzá péntek délutánra. Eredetileg 2 órára akartam menni, de csak 3 órára volt hely. Nem baj, A. biztosított róla, hogy nem fog sokáig tartani, mivel mondtam neki, hogy 4-től már tanítok, ezért kicsit szorítva lesz az idő, de nem nagy ügy, csak a hajszálak végét kellett volna kicsit frissíteni, ez tényleg belefért volna egy óra hosszába.  A. beírt hát háromra. Pénteken 2:50-kor jött az üzenet, hogy tudnék-e 4-re menni, amire azt írtam neki, hogy sajnos nem, mert tanítok.
Ekkor én mint vendég, elvártam volna, hogy a.) A. hozzon mégis előre b.) ha ez nem lehetséges, akkor gyorsan ajánljon fel helyette egy másik, közeli időpontot. A. egyiket sem tette. Ő úgy gondolta, hogy a 4 óra a felajánlott új időpont és kerek egy óra múlva írt - mikor látta, hogy 4 órakor nem érkeztem meg -, hogy akkor jövő hétre válasszak egy időpontot, amelyik tetszik nekem.
De nekem nem tetszett. Nem tetszett, hogy nekem kellett igazodni az ő idejéhez és előzőleg más színű lett a körmöm, hogy ő gyorsabban végezzen. Nem tetszett, hogy 10 perccel az időpont előtt módosított egy órát, hogy ismét nekem kellett igazodnom őhozzá, mert nem jól számolta ki az idejét és el volt csúszva. (Az sem tetszett volna, hogy ha ott kellett volna ülnöm és várni persze)
És az sem tetszett, hogy ha mégis lementem volna 4-re, akkor tudom, hogy a csúszás miatt csak egy gyors hajvégcsipegetés lett volna, nem pedig tisztességes igazítás. 
Ez mind nem tetszik, és ez nekem, mint vendégnek elfogadhatatlan. És nem arról van szó, hogy most olcsón dolgozik-e vagy sem, hanem arról, hogy ha valaki szolgáltat akkor tisztelje meg a kliensét azzal, hogy pontos, hogy betartja azt, amiben megállapodtak és amíg a vendég nála van, addig a vendégé legyen az összes figyelem. 

Országtól függetlenül, olyan kozmetikába sem járok szívesen, ahol a kozmetikus két arcmasszírozó mozdulat között ötször veszi fel a telefont, közben mossa le a másik vendég szempillafestékét, hogy a végén az arcomra szárad a krém, vagy hogy akkora zaj van a kozmetikában, hogy úgy érzem csak láb alatt vagyok. A tiszteletlenség és a vendég semmibevételének a magasfoka. És nem is nagyon értem, hogy miért jó ez valakinek mert ilyenkor a szolgáltató duplán veszít: egyfelől egy sértődött vendéget, másfelől pedig az ajánlást, mert nyilván aki nincs megelégedve valamivel, az másoknak a negatív tapasztaltot fogja átadni. 
Sajnos úgy néz ki A. elveszített egy vendéget, így most másnál próbálkozom, igaz T. egy kicsit drágább, de legalább csak velem foglalkozik amíg ott vagyok. 

Egy másik eset a portugál tanárnénimmel volt, aki tavaly november végén eltűnt egy hónapra úgy, hogy egyszer csak nem jött órára és nem is szólt, hogy nem jön. Utólag mondta, hogy utazott és amikor visszatért, küldött egy vidám üzenetet, hogy akkor mikor folytatjuk az órákat. Én pedig küldtem egy szintén vidám üzenetet neki, hogy sajnos nem érek rá ezután vele tanulni. Mert ez a fajta hozzáállás, hogy majd jövök, ha ráérek, mint tanulónak megintcsak elfogadhatatlan. Ha valaki eldönti, hogy szolgáltatni fog és emberekkel kerül kapcsolatba, akkor ezekre a kis dolgokra figyeljen és ne a tanuló vagy a vendég ugrabugráljon mint egy táncos majom, aki éppenséggel a saját pénzével segíti a szolgáltatót hogy menjen az üzlet. 

Erről jut eszembe, van egy régimódi étterem a városközpontban, egy koloniális, még a gyarmati időkből fennmaradt épületben, ahol régimódi, idősebb pincérek szolgálnak fel. Vagy 100 évet utazik vissza az ember amikor erre a helyre belép. A pincéreken látszik a 40 év vendéglátós tapasztalat, ők nemcsak kiszolgálják a vendéget, hanem beszélgetnek is, figyelemmel tartják az asztalt, és ha szükség van valamire máris jönnek. 

Teszik mindezt viszont olyan felsőbbrendű, mesterkélt és maníros formában, hogy az ember úgy érzi már azért is bocsánatot kell kérnie, hogy azt a bizonyos asztalt választotta és nem egy másikat az ablak mellett. Egyszer voltunk csak ott, de maradandó élményeim közé tartozik, ahogy a pincér úr odabassza a kosár friss kenyeret az asztal közepére úgy, hogy a kosár pörög vagy fél percig és csak úgy szállnak a kenyérmorzsák, majd teátrálisan kirázva elém teríti a ruhaszalvétát. Ebéd közben a saját történeteivel szórakoztatott és egy óvodás szintjén szólt hozzánk, a kedves vendégekhez. Rögtön Latinovits ugrott be a Szindbádból, csak a szerepek voltak kissé felcserélődve, mert a pincér viselkedett a színész módjára, mi vendégek pedig alázatosan, mint a filmbeli pincér. Érdekesnek érdekes volt, habár kellemesnek egyáltalán nem neveztem volna. 

Ezek egyedi esetek csak és nem is húznám rá az országra, mert - amellett, hogy nem mindegyik itt esett meg - bárhol előfordulhatnak. Amiért mégis sokszor eszembe jutnak ezek a kis bosszankodások az az, hogy nagyon sokszor hallom a brazilokat szidni a saját országukat. Ez főleg olyan emberek szájából vicces amúgy, akik még soha életükben nem jártak külföldön, de nagyon tudják, hogy például Európában mi a helyzet. A helyzet sajnos az, hogy sehol sem minden tökéletes, és az örök elégedetlenkedők egy idő után úgyis észre fogják venni a kis tökéletlenségeket bárhol legyenek is a világban. Én is észreveszem, én is bosszankodom, de a sokadik költözés után inkább már csak magamban és csendben káromkodom, ha valami nem tetszik. E. sokszor nem tesz viszont lakatot a szájára és ilyenkor úgy néz ki a társalgás, hogy ő szidja Brazíliát én meg kontrázok rá egy ellenvéleményt Európából. Hogy sem itt, sem pedig ott nem fenékig tejfel minden. Még ha itt egy csomóan annak is akarják beállítani.


Trópusi lány


(Képek forrása: itt és itt)

2017. május 28.

Hogyan lettem felnőttként "ADHD"-s Brazíliában

Még mielőtt a cím alapján valaki elkezdene aggódni, természetesen nem orvos által diagnosztizált ADHD-ról (vagyis figyelemhiányos hiperaktivitás-zavarról) beszélnék itt most, hanem inkább a környezet-, a család, valamint a társadalomban betöltött szerepváltozás okozta személyiségváltozásról, ami szerintem bárkivel előfordulhat az élete során, legyen az országváltás, munkahely- vagy pozícióváltás, családon belül betöltött szerepváltozás stb....

A múlkor belefutottam egy (nem tudományos) cikkbe a neten (forrásmegjelölés a lap alján), és vigyorogva olvastam a felnőttkori ADHD lehetséges tüneteiről, és ahogy olvastam a bejegyzést úgy szélesedett a mosoly az arcomon ahogy megállapítottam magamban: Basszus, úgy néz ki, hogy itt Brazíliában sikerült egy önállótlan, figyelemzavaros akárkit faragnom magamból... De aztán a mosoly helyét a homlokráncolás váltotta fel, mert azt gondoltam: Most komolyan, itt Brazíliában tényleg sikerült egy önállótlan, figyelemzavaros akárkit faragnom magamból??? Hát, ez így elég gáz...

Mert miről is van / volt szó, amit ez a cikk említett, és amelyben a feltett hat kérdés majdnem mindegyikére igen volt részemről a válasz. Még mielőtt leírom az egyes kérdéseket, azért egy megnyugtató kis megjegyzést is hadd tegyek hozzá: az összes tünetem tulajdonképpen a kezdeti nyelvi nehézségekre vezethető vissza és ahogy haladunk az időben a kérdésekre adott igen válaszokat egymás után váltják fel a nemek, úgyhogy ne tessék aggódni, jól vagyok, nincs itt semmi probléma (egyelőre).

És akkor most lássuk azt a 6 db kérdést amelyekre a pozitív válaszadás elvileg felnőttkori ADHD-t feltételez:

1. Milyen gyakran okoz nehézséget a mások mondandójára való koncentrálás, még akkor is, ha közvetlenül hozzád beszélnek?

Válasz: Kifejezetten gyakran

Ez egyébként csak részben függ össze a nyelvvel, egy múlkori bejegyzésemben már írtam, hogy egy monoton magyarázatra (például az iskolában, vagy megbeszélésen, vagy egy előadáson kivetítőre) nekem kínszenvedés folyamatosan koncentrálnom, folyton elkalandozik a figyelmem, minden lényegtelen részletet észreveszek és megjegyzek, kivéve az előadó által előadott tárgy tartalmát.

Ez a nyelvtanulásban a magnó- vagy élőszöveg hallgatásában okoz problémát. Mivel kezdetben nem értek minden szót, ezért egy idő után a figyelmem elkalandozik, a másik beszéde pedig összefolyik. Ezért nem tudom a rádiót hallgatva gyakorolni az élőbeszéd megértését, mert kábé öt perc múlva már fogalmam sincs miről van szó, addigra már a saját gondolataimba merülök el, esetleg megállapítom milyen szép hangtónusa van a riporternek és ezután ezzel vagyok elfoglalva. E. például imádta hallgatni a BBC-t amikor angolt tanult, és hiába mondja nekem, hogy csináljam ugyanezt portugálul, nekem nem megy. Nem tudok olyan sokáig odafigyelni arra, amit csak részben értek meg.

És itt jön be a mások mondandójára való koncentrálás. Mert ha valaki itt portugálul túl sokáig beszél hozzám, az agyam 2 perc után automatikusan "rádió üzemmódba" vált, és "kikapcsol", vagyis egy idő után már nem figyelek moda arra, amiről a másik beszél. Ugyanez társaságban is előfordul, mivel ott sokan sokat beszélnek, és én magam keveset vagyok megszólítva, ezért ilyenkor az agyam úgy dönt, hogy elmegy pihenni és egyszerűen kikapcsol.
A környezetváltozást pedig azért gondoltam fontosnak megemlíteni, mert ez a tünet magyarul nem ennyire gáz, de egy idegen nyelven sokkal inkább felerősödik. 

2. Milyen gyakran történik meg, hogy felállsz a helyedről egy-egy olyan szituációban, amikor ülve kéne maradnod?

Válasz: Gyakran

Ez tulajdonképpen kapcsolódik a fent említett "rádió effektushoz". Mikor ideköltöztünk előfordult, hogy amíg az emberek beszélgettek körülöttem - például családi körben - akkor én váratlanul felálltam, és elmentem vécére vagy ittam egy kávét mert már régen nem volt fogalmam arról, hogy éppen miről folyik a társalgás. 
Mára ez sokat javult, habár most is hajlamos vagyok belefáradni a sok dumába és akkor kivonom magam a forgalomból seperc alatt, még ha furcsán is néznek rám az emberek.

3. Milyen gyakran okoz problémát, hogy pihenni tudj, elengedd magad?

Válasz: Gyakran

Miért? Mert egyfelől az agyam nincs kihasználva oly módon, ahogy ki volt használva az elmúlt húsz évben. Értem ez alatt, hogy az iskolában tanulni kellett, vizsgákra készülni, aztán pedig különböző irodákban használtam az agysejtjeimet, és beszélgettem emberekkel. Egész nap el voltam foglalva szellemileg, úgy is mondhatnám, hogy le lettek vezetve az agyi energiáim.
Ez most így nincs meg, vagyis az utóbbi két évben sokáig nem volt meg. A kommunikáció limitált volt, az emberi kapcsolatok még inkább, az irodai munka (és ezzel az aktív szellemi munka) megszűnt, így egyszerűen túl sok kihasználatlan agyi kapacitásom maradt amitől a szürkeállományom elkezdett zizegni, és olyan dolgok születtek belőle, mint ez a blog, például. (Azért ez utóbbi nem olyan rossz - szerintem :))

Amikor jön az ihlet egy-egy újabb bejegyzésre, akkor nehezen alszom el, mert folyton gyártom a mondatokat magamban addig, amíg időt nem találok rá, hogy kiírjam magamból a gondolataimat. És amikor kész a poszt, akkor tudok aludni egy jót. De csak a következő bejegyzés megfogalmazódásáig. Mindig is szerettem zenét hallgatni, de most maximum hangerőn üvölt a fejhallgatóm, és ha egyedül vagyok, hangosan énekelek (ezt a macskám, Agáta nem nagyon díjjazza amúgy), mert csak így tudja felhasználni az agyam a zenéből jövő energiát.
Az emberi kapcsolatok, vagyis inkább baráti kapcsolatok hiánya régebben szorongást is okozott, de ez mára már rendben van.

4. Milyen gyakran esik meg veled, hogy befejezed mások mondatait?

Válasz: Ritkán

Az egyetlen kérdés amire nemleges a válasz, mivel portgálul nem igazán fejezem be mások mondatait (ugye), angolul annál inkább (a tanítványaimét) de ez meg nem igazán kapcsolódik ehhez a kérdéshez.

5. Milyen gyakran halasztgatod az utolsó pillanatig a teendőidet?

Válasz: Gyakran

Ez is egy ilyen is-is tulajdonság, régen is hajlamos voltam halasztgatni a dolgaimat, de ez itt egészen elképesztő, megúszós viselkedésig fajult. Kezdetben inkább mindenről lemondtam, még arról is, hogy kimenjek az utcára, csak hogy ne kelljen az emberekkel portugálul szenvednem. Nagyon mélyről kellett feltornáznom magam, hogy ezt abbahagyjam és igenis belekényszerítsem magam olyan szitukba, amelyek nem kényelmesek, és (sajnos) ebben E. is partner volt, mert ő meg segíteni akart (hogy nehogy az legyen, hogy egy év-két után megutálom brazil földet), de így csak az lett a vége, hogy elkezdtem úgy viselkedni mint egy gyerek, és még egy kávét sem voltam hajlandó kérni a cukrászdában, merthogy úgysem értik meg amit beszélek. 

Ezért aztán, ha volt valami elintéznivaló, azt inkább csak halogattam amíg csak lehetett, vagy volt, hogy meg sem csináltam. Vagy megcsináltam, de csak az utolsó utáni pillanatban, amikor már nem bírtam tovább a nyomást, hogy mégiscsak muszáj lenne...

Különben itt nagyon jellemző, hogy a dolgok állandó változásban vannak, amit reggel eldöntöttem(ünk) az délutánra már hatszor megváltozik, ezért annyira nem is kell mindent időben megcsinálni, mert csak szívunk vele, hogy később meg mindent módosítani kell, így konkrétan ezt az ötös pontot nem is venném annyira negatív tulajdonságnak. Sőt. Ha nagyon bölcs akarok lenni, akkor mindent csak az utolsó pillanatban csinálok meg, hogy a másik biztosan ne gondolja meg magát, vagy a körülmények biztosan ne változzanak meg, mire éppen elkészülök valamivel. Na, erre varrjon valaki gombot.

6. Milyen gyakran hagyod másokra, hogy rendben tartsák az életedet, és ők figyeljenek a részletekre?

Válasz: Kifejezetten gyakran

Nos, ez az utolsó pont, amely észlelhető személyiségbeli változásokkal (is) járt itt. Mindannyian mások vagyunk, különböző helyzetekben másképp reagálunk és az önállóság átmeneti elvesztése nálam - már E. által is érzékelhető - változást hozott: egy bizonytalan, önállótlan, feledékeny, szétszórt, sértődékeny, magányos valakit csinált belőlem - mégha csak rövid időre is - de nem volt könnyű időszak. 
Ezt azért szintén visszavezetném a nyelvi hiányosságokra, mert szerintem kezdetben az volt mindennek az alapja, de nemcsak ez.

Régebben, amikor irodában dolgoztam, akkor például a naptár mindig ott volt az asztalomon, mindig tudtam minden dátumot, időpontot, megbeszélést. Megvolt a napi rutin, és mivel csak egy fajta dolgot kellett csinálnom (pénzügyeskedni) ezért minden ment precízen, beosztva az órákat, napokat, heteket. 
Mióta ideköltöztünk, azóta viszont nemcsak a naptár hiányzik az asztalomról (nincs is asztalom) hanem az állandó otthonléttel és a család többi tagjának állandó jelenlétével gyakorlatilag teljesen szétestek a napjaim, és se azt nem tudom, hogy hanyadika van, de azt sem, hogy éppen milyen nap van ma.
A hivatalos dolgok, a postára, a bankba járás,  a szolgáltatókkal való kommunikáció mind E. vállára kerültek, ezeket régebben mind én intéztem. Tulajdonképpen minden, ami kommunikációval kapcsolatos, E. vállára került, nem kis stresszt okozva ezzel neki.

Aztán az a valahogyan fura hozzáállása az embereknek, hogy itt semminek sincsen tétje. Ha nem fizeted be a számlákat időre, nem baj, majd befizeted később. Ha késel, nem baj. Ha elfelejtesz valamit, az sem baj, majd később bepótolod. Ha nem csinálsz meg valamit, nem baj. Ha az utolsó pillanatban lemondasz egy találkozót, nem probléma.
Ez így tök jól hangzik, mert itt sokkal, de sokkal kevesebb dolgon stresszeli magát az ember, mint mondjuk Európában, viszont azzal is járt, hogy én például egy totál szétszórt és feledékeny ember lettem tőle, mert mi van akkor ha valami nincs kész? Semmi.

A kommunikáció részre visszatérve, hajlamos lettem mindent E.-ra bízni. Majd ő észben tartja az oltásokat, a számlák befizetését, a bankolást, és az időpontokat, könnyű neki, ez az ő országa, sokkal könnyebben elintéz mindent mint én. Ő lett a sofőröm, mert persze én nem merek itt ebben az őrült forgalomban vezetni sem. 
Milyen kényelmes, igaz? Igen ám, csakhogy ezáltal az én önállóságom a béka segge alá került, és mivel az ember hajlamos mindig a könnyebb utat választani, és lehetőleg nem elhagyni a saját komfortzónáját, ezért aztán jó sokáig ott is maradtam. 
Mostanára már ez is sokat változott, a nyelvi rész folyamatos fejlődésével elkezdtem kitörni a csigaházból, a vezetés - stresszes - de állandó gyakorlásával megismertem a várost, az angoltanításnak köszönhetően pedig - részben - az embereket. 

Aztán még itt volt az emberek viselkedése is: annak, hogy sokszor kicsinek, jelentéktelennek, és haszontalannak éreztem magam az részben a környezetemnek is köszönhető volt, mivel egy, az ő nyelvüket nem beszélő, idegen ember keveredett közéjük. és ezért a legtöbben úgy beszéltek velem mint egy gyerekkel, harmadik személyben (E.-nek tették fel a kérdéseket és rólam folyt a társalgás, mintha ott sem lettem volna), meg ilyen bugyuta türelemmel az arcukon mosolyogtak, már csak az hiányzott, hogy megjegyezzék, milyen szép a hajam, és ezzel vissza is mentünk volna a nyolcvanas évekbe. 

Egyszer az egyik ilyen kerti sütögetésen volt az, hogy E. késett, és az egyik szomszéd jött le segíteni begyújtani a tüzet, megérkezett és totál átvette az irányítást, meg sem kérdezte mi hol van - mellesleg a mi saját szervezésű bulink volt - tett-vett, néha kérdezett ezt-azt olyan stílusban, mintha a saját gyerekével beszélt volna, épp csak azt nem mondta, hogy álljak arrébb, mert megéget a tűz. Tudom, hogy a brazilok roppant segítőkész emberek, de azért mindennek van határa. (Ja, igen, erről jut eszembe, amióta itt élek sokkal többet káromkodok magamban)

Tehát akkor most ADHD vagy sem? Jó, nyilván a kérdés költői, de nem teljesen haszontalan, főleg akkor, amikor az ember úgy érzi nehezen birkózik meg a változásokkal az életében. Valahol szerintem mindannyian ADHD-sok vagyunk. Vagy nem...

Trópusi lány



(Kép és cikk forrása: ittitt és itt)

2017. május 18.

A volán mögött

E.-nak nemrégen műtötték a vállát, ezért már jó három hete én koptatom az autóval a brazil utakat. Ez a fajta napi tevékenység nálam teljesen kimeríti a manapság oly divatos életvezetési tanácsadó könyvekben található hangzatos kifejezéseket mint a: "lépj ki a komfortzónádból", "lásd meg a dolgok pozitív oldalát is", "ne félj a kihívásoktól", "teher alatt nő a pálma" meg hasonló okosságok.

Vezetni Brazília egyes városaiban egy álom. Más városokban pedig ennek pontosan az ellenkezője: egy rémálom. Nos, nekem ezúttal az utóbbihoz van szerencsém, naponta minimum kétszer, nagyon szívós napokon pedig ennél többször is.
Magamban már fel is osztottam a várost: kis szívdobogás, közepes pánik, túlélő- és kalandtúra, minden egyes méteren szívok mint a torkosborz. Ezek a kategóriák akár egy útvonalon belül is váltakozhatnak, attól függően, hogy mennyire van messze a desztináció, ahová el kell jutnom az otthonomhoz képest.
Az itteni vezetési stílusnak köszönhetően egyelőre sajnos még egy öt perces autóút is szorongást vált ki nálam, hiába jegyzi meg E. alkalmanként, hogy kezdek elbrazilosodni, amikor nem adom meg az elsőbbséget a gyalogosnak. Persze, hogy nem adom meg, mert amíg a kereszteződésben indexelve arra várok, hogy balra tudjak fordulni, addig az egyik szemem az előttem keresztülvágó biciklisen van, a másik a balról előző motorososon, a harmadik (nem létező) szemem a seggemben levő mercisen, aki ki akarja használni a tíz centis helyet a jobb oldalon, hogy kikerüljön, a hatodik érzékem a rohanó iskolásokat figyeli, ahogy néha lelépnek a járdáról, a hetedik, ki tudja már  milyen érzék pedig a kereszteződés másik oldalán levő autósra figyel, akinek fingja sincs, hogy kinek van itt most elsőbbsége (neki), így tanácstalanul áll, én meg várok, hogy induljon már. Erre E. lökdös, hogy ÉN mire várok, mire az autóssal persze egyszerre indulunk el, és majdnem kocc a vége.

Hát, ezért nem látom azt az egy szem gyalogost, aki ott ácsorog a járda szélén, ráadásul nem is figyel, mert álmodozik valamin, meg a telefonját bámulja, és akit csak puszta udvariasságból kellene átengednem az úttesten. Nem látom, mert a testem összes idegszála olyan mértékben van kihegyezve, a pupilláim olyan tágak, hogy az előzékenységet és az udvariasságot egyelőre betettem a jövő évi vezetői tananyagba.

Jobbra tarts! - mondja a kresz, dehát a brazilok nem tartanak se jobbra, se balra. Arra mennek, ahol van hely, az autó mérete és a sebesség dönt. Nem vagyok egy bizonytalan vezető, de úgy nehéz, ha nem bízom a többi sofőrben, és, hogy hiába tudom a szabályokat, mikor a másik száz autóst meg nem érdeklik a szabályok. Az egyik kedvencem, amikor mögöttem a kisbusz olyan rohanásban van, hogy a sofőrnek egyszerűen nincs türelme követni engem, és amíg én szépen bemegyek jobbról a körforgalomba, ahogy illik, ő bejön balról, azzal a lendülettel nyom egy bal kanyart és simán kicselez (!) engem...Ezzel a manőverrel nyert vagy 0,8 percet, mivel a piros lámpánál beérem, ezután pedig együtt döcögünk tovább a forgalommal.

Vagy a másik, amikor megyek a főútvonalon, de minden egyes kereszteződésnél lelassítok, mert nem bízom a stop táblákban sem, és milyen jól teszem, mert még így is majdnem belém száll oldalról egy autós, fél testével kihajolva az autó ablakán azt üvöltve, hogy "Olha a placa, caralho!" ami kábé annyit jelent, hogy Nem látod a táblát, b...meg?? Kár, hogy neki volt stop táblája, nos, azt valóban nem nekem kéne meglátni, de a tahója olyan gyorsan húz el mögöttem, hogy nincs időm megmukkanni se. A helyzet komolyságát csak az arra imbolygó biciklis bácsi oldja, aki rém mulatságosnak találja ezt a szitut és hangos, foghíjas heherészéssel tekeri a bicajt szét sem nézve ugyanabban a kereszteződésben. Tisztára Indul a bakterház itt néha.

Ebben a túlélős játékban csak részben segítség, ha E. mellettem ül, de inkább mégsem. Abban persze hasznos a jelenléte, hogy navigál, tehát mondja mikor balra, mikor jobbra. A többi részhez viszont szívesen vennék egy 15 centi széles szigszalagot és azzal ragasztanám be a száját. Ilyen felfokozott idegállapotban ugyanis kevés türelmem van az olyan technikai részletek megbeszéléséhez, mint a sebességváltó használata, az index, vagy hogy hogyan kell a kormányt tekerni. És nem vezetek rosszul. Úgyhogy el sem tudom képzelni, hogy mit művelne E. egy olyan mellett, aki még vezetni sem tud rendesen.

Az tény, hogy pár dolgot meg kellett tanulnom ahhoz, hogy ne veszélyeztessem a magam és mások testi épségét:

Az indexet például tegyük ki már akkor, amikor még csak felsejlik a gondolataink között az elkanyarodás lehetősége. Tegyük ki az indexet akkor is, ha még van előttünk tíz utca, amibe be tudnánk fordulni. Az index ugyanis a kanyarodási szándékot jelzi itt, nem pedig azt, hogy HOL és MIKOR akarsz bekanyarodni.

A kétsávos út csak az útpingálók kedvéért kétsávos, hogy a városüzemeltetés dolgozóinak legyen munkája, és, hogy kedvükre pingálhassanak. A valóságban az út annyi sávos, ahány autó elfér. Ha kettő, akkor kettő. Ha három, akkor három, vagy három és fél. Plusz annyi motoros és biciklis, amennyi be tud préselődni.

Ha előtted valaki kiteszi az indexet, mert sávot szeretne váltani, gyorsíts. Nehogy levedd a lábad a gázról, mert akkor ez azt fogja jelenteni, hogy a másik eléd kerül és te egy lúzer vagy hogy odaengedted. Hová lesz a brazil virtus ha valaki már az úton is eléd tud kerülni??

Ha valaki egy szűk utcában előtted halad normál tempóban, mindenképpen próbáld meg jobbról beelőzni. Ne késlekedj, mert ma még nem nyomtad meg a kocsit és már kezd lemenni a nap.

Ugyanez vonatkozik az előzékenységre. Megint szűk utca, látod, hogy halad feléd a szembejövő autó, és azt is látod, hogy nem fogtok egymás mellett elférni. Ekkor a teendő a következő: ne várd meg, amíg a másik elhalad melletted, hanem te is haladj előre. Haladj addig, amíg mind a ketten eléritek azt a pontot, amikor már egyikőtök sem tud továbbmenni. Ekkor álljatok pár másodpercig egymással szemben és nézzétek egymást a szélvédőn keresztül. Majd forgassátok mind a ketten a kormányt, ezzel jelezve a szándékot, hogy jó lenne kikeveredni ebből a szituációból.  Ezután kapcsoljatok hátramenetbe és lassan távolodjatok egymástól. Ha mindeközben további autók érkeztek mögétek az még jobb, mert akkor már dugót is sikerült kialakítani az előzékenység hiánya miatt és hát nem ez volt a cél? Innentől kezdve jöhet a dudálás, a káromkodás és a szitkozódás ami oly kedves a brazil fülnek.

Gyalogosként nem csak a zebrát és a saját jelzőlámpát kell figyelembe venni, hanem azt is, amikor az autó kap zöldet és ekkor örömmel, komótosan kell átkelni gyalogátkelőhelyen, mintha az az a zöld lámpa a te lámpád lenne. Szaladni csak akkor szabad, amikor az autó kereke már a lábadat súrolja, de a mosoly akkor se tűnjön el az arcodról. Fő a barátságosság, és ezáltal még a káromkodás sem hangzik olyan csúnyán.

Azért annak ellenére, hogy itt az utakon az a szabály, hogy nincs szabály, nem sok karambolt látok. Meghúzott, behorpadt kocsikat viszont annál inkább, illetve eddig két, fejreállt autót számoltam meg a csatornában. 
Van, aki eleve úgy parkol, hogy addig tolat amíg nem koccan, na, akkor kell megállni. Így a legtöbb lökhárító már mindenféle formában pompázik az autókon, és azt is lehet tudni, hogy kinek nem erőssége az útszéli, vagy a garázs béli oszlop...

Ugye nem kell mondanom, hogy a mi autónk sem tökéletes már, és azt sem, hogy a horpadás nem akkor történt, amikor én vezettem...E.-nak is vannak néha rossz napjai, habár - mily meglepő - ŐT ezért nem piszkálja senki.


Még egy aranyos dolgot megemlítenék amit a volán mögött ülve figyeltem meg, ez pedig autók felmatricázása. A családi állapot és a családtagok számának a publikummal való közlése itt bevett szokás, tehát lehet fiú-lány, vagy fiú-lány-gyerek(ek) vagy fiú-lány-gyerek-nagymama/nagypapa-kutya-macska kombós matricákat kapni, amelyen a családtagok fogják egymás kezét, és így az autó mögött haladók is tisztában vannak azzal, hogy mennyien is osztják meg este az ebédlőasztalt otthon. De nemcsak a családtagok számát lehet így közszemlére tenni. Ha iphone rajongó vagy, ragaszd fel az almát. Ha szeretsz barbekjúzni, ez sem probléma, van olyan matrica, amelyen húst süt az emberke, de ha az egész család Csillagok Háborúja rajongó, akkor akár yodának vagy Darth Vadernek, vagy Han Solonak öltözött figurákat is lehet kapni. 

Trópusi lány


(Képek forrása: ittittitt)


2017. május 13.

Poliglota találkozó (1)

Még tavaly szereztem tudomást arról, hogy működik a városban egy Poliglota csoport, és azóta követtem őket figyelemmel a Facebookon.
A csoport vezetője egy középkorú hölgy, aki nemrég adta át a stafétabotot a lányának, így most L. koordinálja a találkozókat hétről hétre. A poligloták (vagyis a több nyelven beszélők) régebben minden kedden este fél 8-kor találkoztak, de sajnos ez az időpont nekem nagyon nem volt jó, mert ezen a napon mindig sokáig tanítok.

Viszont nemrég felosztották a heteket, és így a páros heteken keddre, a páratlanokon pedig hétvégére került a találkozó. Ennek nagyon megörültem, mert ez azt jelentette, hogy valamelyik hétvégén én is részt tudok venni ezeken a meetingeken amelyek vagy angolul vagy spanyolul vagy franciául vagy olaszul folynak, attól függően, hogy melyik nyelvet beszélők vannak ott többségben. Azért főleg az angolosok szoktak összejönni, a francia és az olasz csak elvétve, a spanyol pedig alkalomadtán fordul elő.

A hétvégi találkozók nemcsak egy kávézóban vagy bárban szoktak zajlani, a múltkor például múzeumba szólt a meghívó, ezen a héten pedig mozizás lesz. Ez egy ingyenes, nyílt klub, bárki csatlakozhat és akkor megy el a találkozóra, amikor ráér. Ez egyfelől jó, mert rugalmas, másfelől nem annyira, mert előfordul, hogy (például ha rossz az idő) csak egy vagy két ember megy el, továbbá a társaság összetétele is folyton változik, és pont emiatt nehéz egy összeszokott, fix társaságot kialakítani. (Habár ez utóbbi most kifejezetten előny lett, hogy miért, az hamarosan kiderül)

Ahogy követem őket a FB-on, úgy tűnik, hogy mindig nagyon jó a hangulat és mindig van visszajelzés is, hogy aznap este mit csináltak, mi volt az aznapi téma, megtűzdelve pár fotóval. Nagyon jó kedvcsináló az biztos, annak ellenére, hogy a 800 követő közül max 5-10 ember szokott jelen lenni, habár én ezt - az időhiány mellett persze - abszolút a szégyenlősségnek tudom be, ugyanis ahogy az lenni szokott, más tudni egy idegennyelvet írni, olvasni, és hallgatni mondjuk a tévében és megint más aktívan használni mások előtt. (Az egyik találkozó után is valaki megírta egy kommentben, hogy látta az utcáról az összejövetelt, de végül nem mert bejönni, mert annyira szégyenlős volt - milyen aranyosan őszinte ember, nem igaz?)

A legutóbbi találkozót ismét egy bárban rendezték meg szombat este, és most volt az az időpont, amikor én is úgy döntöttem, hogy ha a fene fenét eszik is, de most már tényleg elmegyek és megnézem őket. Elhívtam az egyik tanítványomat, C.-t is, hogy menjünk együtt, ha ráér. C. jól beszél angolul, elég laza lány, ő is pénzügyes mint én (voltam?), így az utóbbi időben tudatosan próbálom vele ápolni a baráti kapcsolatot. 

Szombaton este hétkor találkoztunk a ház előtt, és eltaxiztunk a bárba, ami kábé 10 perc autóútra van tőlünk, csak persze mind a ketten sörben gondolkodtunk, ezért lett a döntés az uber mellett. Amikor megérkeztünk két társaságot láttunk az asztaloknál. Az egyik egy fiatalokból álló banda volt, akik szülinapot ültek éppen, a másik asztalnál pedig ott ült L. és még három Poliglota résztvevő. L. 23 éves, bölcsész lány, egy általános iskolában tanít angolt gyerekeknek. Mellette ült a barátnője, T., akivel egy fordítósuliban ismerkedtek meg, (ő sem több mint 24), őmellette ült egy zenész fiú és egy nagyon szégyenlős, szemüveges lány.

Helyet foglaltunk, és mind a ketten bemutatkoztunk. Láttam C.-n, hogy izgul - szegény - úgyhogy próbáltam én beszélni többet. C. a kikötőben dolgozik az egyik szállítmányozási társaság pénzügyi osztályán ahol nem nagyon kell neki az angolt aktívan használni, max. az ott előforduló külföldi menedzserekkel ejteni pár szót, évente ha kétszer. 

A bemutatkozás után rendeltünk italt és kíváncsian vártuk, hogy mi következik, mi ennek a találkozónak a menete. Én a Facebookos képek alapján azt hittem, hogy ez egy ilyen pub meeting lesz, vagyis az emberek megérkeznek, az újak bemutatkoznak, és mivel a világra és a nyelvekre nyitott emberek jönnek össze, így a társalgás hozza magát, egy új embertől rengeteget lehet kérdezni, és vice versa. Valahol C. is erre számított, így miután kiderült, hogy kik a régieg és kik az újak, megpróbáltuk felvenni a témát és bekapcsolódni a beszélgetésbe.

Ami egyáltalán nem ment könnyen. Miután koordinátorlány L. megadta a lehetőséget a bemutatkozásra és végighallgatott minket, úgy tűnt, hogy több kérdése nincs, így egy pillanat kínos csend állt be. Eközben a zenész fiú és másik fiatal lány, T., folyamatosan viccekkel húzták egymást, amelyeket csak ők ketten értettek, így nagyon jól elszórakoztatták egymást az asztal végén.
Ráadásul T. valahogyan kínosan ügyelt rá, hogy soha ne nézzen senkinek a szemébe, így tulajdonképpen az ő kis saját showját csinálta a fiúval egész este.

Én úgy láttam, mintha L. is izgult volna. Nemrégen vehette át a klubvezető szerepkört, mert látszott az erőfeszítése, hogy irányítsa a beszélgetést és próbált valamilyen irányt adni a témáknak. Ebben sajnos a később érkezők sem voltak nagyon segítségére, mert ezúttal nemcsak félénk emberekből nem volt hiány de sok nagyon fiatal gyűlt össze akik mintha menekültek volna  a fesztelen társalgástól. Mindenki várt valamire, várták, hogy L. adja ki az ukászt, hogy most mit kell csinálni.

L. - jó tanárnő módjára - szerencsére készült, így a következő feladatot kaptuk: mindenki felírta egy-egy ország nevét egy darab post-it-ra, azt betette az asztal közepére lefordítva, aztán egyesével kivettünk egyet, azt mindenki felragasztotta a homlokára és ki kellett találni, hogy melyik ország van a fejedre írva úgy, hogy kérdéseket teszel fel (természetesen angolul). Tiszta nyelvtanfolyam fíling. 
Ezt az izgalmas játékot még kétszer játszottuk el híres énekesekkel, meg híres filmekkel is. Ennek az erőltetett játéknak két oka volt: az egyik, hogy ha L. nem adott feladatot, akkor a fél társaság belebújt a telefonjába és pörgette vagy a Whatsapp-ot, vagy a FB-ot. A másik, hogy tényleg senki nem akart megismerni senkit, ők angolt jöttek gyakorolni és teljesen megfelelt nekik ez az alternatív osztályterem. Csakúgy mint a suliban, voltak befelé forduló diákok, voltak a lazák, és voltak akik csak egymás között beszélgettek, amíg a következő feladat el nem kezdődött.

Én C. és egy másik lány, M. között ültem, így hol itt, hol ott beszélgettem mind a kettőjükkel. M. is idevalósi, ha jól emlékszem adminisztrátor valahol és az angolon kívül szereti a francia nyelvet is. Volt már ezeken a találkozókon, de az utóbbi időben nem volt rá ideje, így hosszú idő után most jött el megint. Aztán én is meséltem magamról, de mire beindult volna a beszélgetés, már kezdődött is a post-it-es feladat.
C. is próbált a mellette ülő lánnyal társalogni, de ő olyan szinten le volt fagyva, hogy csak néhány igent és nemet bírt kinyögni minden egyes kérdésre. (Igen, felmerül a kérdés, hogy akkor minek, de ennek megválaszolását a kedves olvasóra bízom)

Még nem írtam a helyről, ahol a találkozót rendezték. Egy sportbolt (pontosabban szólva gördeszka bolt) oldalsó udvarából kialakított kiülős hely volt, ahol a mennyezetet - portugál példára - lelógó, kinyitott, színes esernyőkkel helyettesítették. A bolt valószínűleg együttműködést kért a Poliglotával mert két játék között L. egyszercsak felállt és átvezényelte az egész csapatot a boltba, hogy nézzenek szét. (?) Beletelt vagy 10 percbe mire nekem és C.-nek leesett a tantusz, hogy itt most egy ingyen reklám folyik, így inkább visszamentünk a bárba.

Az én személyes konklúzióm az az, hogy szeretnék még további találkozókra is menni, mert ezúttal az, hogy nem egy fix társaságba érkezett az ember még megkönnyebbülést is jelent és a reményt, hogy legközelebb más emberekkel tudok majd találkozni, akik remélhetőleg sokkal rugalmasabbak lesznek. C. is ezen a véleményen van, így majd legközelebb, amikor megyünk, akkor arról megint külön beszámolok majd.

(A mellékelt képek egyébként ne tévesszenek meg senki, egy szelfi kedvéért mindenki tud egy bájvigyort csinálni)

Trópusi lány

2017. május 4.

Közeleg a tél - együnk levest!

Ebben a hónapban zsinórban háromszor volt hosszú hétvége, az emberek többet tudtak pihenni, és mivel a hőmérséklet is leesett az éppen, hogy csak elviselhető 23 fokra, így nekem is megjött a kedvem a levesgyártáshoz.
Itt a főtt krumplival besűrített, nehéz levesek a menők, van amelyikben hús is van, vagy ha nincs, akkor tésztával dúsítják úgy, hogy simán megáll a kanál a levesben.

A caldo verde, vagyis a portugál káposzta- és krumplileves alapja a kelkáposzta (couve), amit felszeletelve árulnak itt a boltban. Ezt főzik össze némi fokhagymával és vöröshagymával, majd sűrítik be tört főttburgonyával. Az eredeti caldo verde-ben hús és szalonna is van, illetve előre lesütött lecsókolbász, amit a végén adnak a leveshez. A levest a tányérra kerülve tovább ízesítik zöld citrom levével, ezáltal a savanykás íz kissé kompenzálja a sós, zsíros ízt, illetve könnyebben emészthetővé teszi a levest.
Én imádom a caldo verdet, de itthon a lightosabb változatot szoktam elkészíteni, tehát nem teszek bele szalonnát meg húst, és lecsókolbászból is csak keveset. Nagyon finom, és pont az olyan hűvösebb, macskadorombolós estékre való, amikor az ember a tévé előtt betakarózva, egy kis kerámiatálból kanalaz - mint amilyen a mai este is.

A másik nagy kedvenc levesem, a "fehér leves" ami nem itteni tradícionális étel (és nem is a borzalmas napközis édes tejleves), hanem szimpla karfiol- és brokkoli-, vagy krumpli- és répaleves, amelyet szintén tört burgonyával sűrítek be (annyira belejöttem ebbe a burgonyás sűrítésbe, hogy nem bírom abbahagyni) és a végén tejszínnel dúsítom, adok hozzá tárkonyt, frissen vágott petrezselymet és egy lime levét. Ja, meg ha van itthon zöldborsó, akkor azt is adok hozzá. 

Nem nagyon rajongok a húsos levesekért - kivéve az igazi magyar húslevest persze - úgyhogy a legtöbb levest csak zöldségekkel főzöm. Anyósom szereti az összes levesét római köménnyel jól befűszerezni, és rengeteg tésztát és marhahúst belefőzni. Az ő levesei után biztos nem lesz éhes az ember jó pár órán keresztül.

Itt két fajta levest találnak érdekesnek az emberek: a paradicsomlevest (betűtésztával hehe) és a hideg gyümölcslevest. Ez utóbbiról szinte senki sem hallott, és nagyon mulatságosnak találják, hogy mi megfőzzük a gyümölcsöt, és még pudingot is adunk hozzá, majd az egészet lehűtjük. 

Itt a tél annyira a levesekről szól, hogy az éttermek ilyenkor kifejezetten úgy hirdetik magukat, hogy a menün külön főszerepet kap a leves. Sőt, júniusban külön leves fesztivál is van, amikor egy fix összeg befizetése után az ember annyi levest kóstolhat meg, amennyi csak tetszik neki.
Mindenhol csak krémleveseket lehet kapni, ilyeneket például: pálmaszívleves, maniókaleves szárított hússal, bableves, csirkekrémleves (canja), spárgakrémleves, hagymakrémleves, zöldborsókrémleves stb...

És itt már majdnem a posztom végéhez is értem volna, amikor a szomszéd feldobott egy infót a FB-ra, hogy töltött káposztát készít, adagja 8 reál. Na, rögtön rendeltem is két adagot, és iszonyúan kiváncsian vártam az estét, hogy kiderüljön, itt hogyan képzelik el a töltött kápit.
Mikor a rendelés megérkezett, rögtönöztem egy Master Chef (Konyhafőnök) különkiadást, vagyis darabokra szedtem egy töltést, villára tűztem egy falatot és marha fontoskodó arccal kielemeztem az előttem található fogást.
Íme az összegzésem:  az itteni töltött káposztát édes (tehát nem savanyú) káposztából készítik. A harasztba nemcsak darált hús és rizs kerül, hanem lecsókolbászt, paprikát és paradicsomot is darálnak a húsba. Most hirtelen nem tudom eldönteni, hogy a tölteléket előre megfőzték, vagy együtt főtt a káposztával, mert a káposztalevél sokkal sótlanabb volt, mint a töltelék, a hús pedig egy kicsit száraz, ezért gondolom, hogy talán utólag tették bele a tölteléket a levélbe. Fűszernek római köményt és erős paprikát használnak, a rizs pedig pergős, hosszú szemű, nem pedig a mászkos-ragadós japán-féle. (Ez utóbbi hasznosabb lett volna pedig, mert krémesebbé tette volna a tölteléket, habár ki hogy szereti). A főzőlét én egyszerű, sós lének tippeltem, amiben megfőzték a töltéseket. Díszítésként a szomszéd zöldhagymával szórta meg a káposztákat, és úgy tette bele nekünk a dobozba.
Összességében nem volt rossz, szerintem az erőspaprika egy kicsit megszaladt és elvitte az egésznek az ízét, valamint az étel elfogyasztása után egy kicsit égett a gyomrom, de nem volt vészes. Érdekes volt a római kömény a káposztában, ilyet még soha nem kóstoltam ezelőtt. (A mellékelt kép még az elemzés előtt készült...)
Természetesen azért én maradok a savanyú, tejfölös verziónál, aminek tenyérnyi töltésében puha, és krémes a töltelék, amelyben több a hús, mint a rizs, és amelynek a végét puha kenyérrel tunkoljuk ki a tányérból. Hááát, ilyet én eddig csak otthon ettem...nyam.

Trópusi lány


(Képek forrása: itt és itt)

2017. április 27.

Egy kicsit a frusztrációról


Nemrég volt egy nagyon érdekes beszélgetésünk E.-vel. Arról beszélgettünk, hogy itt - ebben a napos, kifejezetten vidám trópusi országban - ki, hogyan éli meg a nagyobb volumenű változásokat az életében és ezek a változások az élet melyik területét érintik a legjobban.

Az angolórák során óhatatlanul szóba kerülnek személyes témák is, de nemcsak azért, hogy ezáltal gördülékenyebb legyen a társalgás, hanem azért is, mert néha maga a tanuló akarja kibeszélni magából a problémáit és erre a heti fix egy vagy két óra pont megfelelő neki. Van olyan is, hogy E. tanulója a 2 óra angolórából másfelet beszél magáról portugálul, talán azért, mert nincs más, aki meghallgassa, vagy csak azért, mert akkor jön rá a beszélgethetnék. (A vicces az, hogy ennél többre valahogy a tanulónak nincs is szüksége, tehát ezek a privát, intim beszélgetések csak nagyon ritkán fordulnak át barátságba).

Sokszor én is úgy érzem, hogy az angolórák csak részben fedik a tananyagot, egy másik része a tanuló magánéletének a kibeszélésével telik (persze csak azoknál, akiknek az angolja elég jó ahhoz, hogy jól ki tudja fejezni magát).
Mindenkinek van valamilyen frusztrációja az életében, és egyelőre nekem úgy tűnik, hogy ezek nagy százaléka a munkával vagy hivatással kapcsolatos. Szerencsére párkapcsolati problémákat (még) nem kell orvosolnunk az angolórák keretében.

A legtöbb tanulónk irodában dolgozik, közép- vagy magas beosztásban, így könnyű velük azonosulni, mivel mi is irodai környezetből jöttünk, így bőven van tapasztalatunk minden, ehhez köthető problémával.
E. legnagyobb frusztrációja is az irodai környezethez kapcsolódik például, mivel idáig még egyik általunk lakott országban sem sikerült olyan irodai közeget találnia, ahol a karrierlehetőség, a fejlődés és a jó (vagy legalábbis elfogadható) kollegális környezet egyszerre lett volna jelen. Valami mindig hibádzott, de az emberi kapcsolatok általában jól működtek a munkahelyeken.

Amikor viszont visszaköltöztünk Brazíliába, E.-nek szembe kellett néznie a külföldön huzamosabb időt eltöltők legnagyobb mumusával, a fordított kultúrsokkal is. Ő 10 évet töltött külföldön, 2005-ben, éppen a londoni robbantások előtt egy hónappal érkezett meg a szigetországba (és részben majdnem részese is volt a támadásnak, mivel csak röpke egy órával korábban utazott azon a vonalon, ahol a metró az Edgware Road-nál robbant).
Az ő célja nemcsak a nyelvtanulás és ezáltal külföldi munkalehetőség, hanem hazatérve jobb, magasabb pozícióban való elhelyezkedés volt. Ezzel szemben, visszatérve Brazíliába nem az történt, amit előzőleg olyan szépen elképzelt. Először is, hiába volt szakmai, külföldi tapasztalata és folyékony nyelvtudása, valahogy nem érkeztek a hívások interjúkra, majd amikor végül mégis kapott munkát, a legnagyobb kihívás nem a munka, hanem a kollégák kirekesztő, irigy viselkedése lett. Úgy általában a brazilok eléggé hadilábon állnak az angollal, és sokan nem szerették, hogy E. angolul beszél, hogy 10 évig nem volt itthon, hogy ő már más, és volt aki a saját pozíciójat kezdte félteni, és emiatt sok-sok ajtó zárva maradt előtte.
Ezt E. nagyon nehezen élte meg, és már-már eljutott arra a pontra, hogy bárcsak ki sem ment volna külföldre, mert az összes barátja, aki itthon maradt, mostanra már vagy menedzser, vagy magas beosztású valaki, míg neki gyakorlatilag előlről kellett kezdeni mindent.

Szerintem ez így túl negatív, mert idáig pont arról volt szó, hogy mi nem karriert építünk, hanem élünk. Ezért mozgunk a világban, ezért próbálunk ki új dolgokat és nem egy lakás megszerzésére vagy egy bizonyos pozícióra fókuszálunk, és tesszük bele az összes energiánkat, hanem arra, amit a világ nyújt, az embereket, a különböző országok és kultúrák megismerését. Oké, persze ehhez hozzájárult az is, hogy nem voltunk túl szerencsések akkor, amikor a jobb pozíciókat osztogatták. Vannak, akik egyszerűen jókor vannak jó helyen és szépen lépdelnek fölfelé a karrierlépcsőn. Ilyen is van, ebből a szempontból sem E., sem én nem voltunk elég rámenősek vagy úgymond helyezkedősek, hogy jól befészkeljük magunkat egy céghez, így valahogy mind a kettőnket elkerültek a jobb lehetőségek. Van ilyen.
De ettől még nem kell sötéten látni a világot, mert kaptunk nagyon sok mást az élettől. A rugalmasságot, a változáshoz való alkalmazkodás képességét, a sok költözés folytán szerzett tapasztalatot, amit például most kifejezetten használni tudunk, mivel nincs olyan köznapi téma (angolból) amihez ne tudnánk tapasztalati úton hozzászólni.

Jó elkanyarodtam, térjünk vissza az eredeti vágányra, a frusztráció kérdéskörhöz. E. szereti úgy beállítani a dolgokat, hogy mi lett volna ha..., én nem. Mert ha körülnézek látok én nemcsak magas beosztású, sikeres emberket, hanem azok sötététebb oldalát is. Top menedzsert, gyönyörűen berendezett lakással, kisgyerekkel – és rákos feleséggel. Minden vagyonát felélő másik top menedzsert akinek elvitte a bank a lakását és az összes pénzét és az USA-s nyaralásokat, és aki most egy üres lakást bérel két gyerekkel, háziasszony feleséggel és aki – jobb híjján – az alkoholban keres vigaszt. Antidepresszánson élő informatikus lányt aki most jógával és meditációval próbálkozik, hogy el tudja viselni 8 órában a főnökét. Látszólag sikeres és boldog mérnöklányt, aki retteg a gyerekvállalástól mert félti az alakját, és több olyan csajszit, akik a párjuk előző házasságából való gyerekét(eit) tekintik sajátjuknak, és nem akarnak saját családot. Vagy azok a harmincas párok, akiknek az egyik fele (vagy a fiú, vagy a lány) éppen útban van Ausztrália felé, hogy kipróbálja magát, hogy nyelvet tanuljon, vagy hogy több pénzt keressen. Mert még mindig nem érzi úgy, hogy elégedett lenne az életével. Nagyon szét kellene néznem ahhoz, hogy találjak olyan diplomás embereket akik elmondhatják magukról, hogy boldogok, hogy minden rendben, és most úgy élnek, ahogy annak idején elképzelték. 

És érdekes, hogy pont azokat az embereket látom boldogabbnak és kiegyensúlyozottabnak, akik kevesebbel is beérik, nincsenek drága cuccaik, örülnek, hogy tengerparton laknak, és sok barátjuk van. Persze ez biztosan hozzáállás kérdése is. 
Ezért mondom mindig E.-nek, hogy nézzen ki néha a dobozból, mert nem igaz, hogy ha anno itt maradt volna akkor ma már egy sikeres ez meg az lett volna belőle. Mert mi van, ha nem? És még hogy ha igen is, akkor meg folyton az elszalasztott angliai lehetőséget siratná, mert mi lett volna ha...

Annak ellenére, hogy a fentiekből úgy tűnik sok az elégedetlen ember, az általános hangulat mégis pozitív. Talán a sok napsütés teszi. Borús időben a problémák is nagyobbnak tűnnek, a napsugarak melege és a várakozás a következő barbekjúra vagy családi összejövetelre viszont jótékonyan eltakarja az esetleges rosszkedvet.

Vagy talán a panaszkodás szokása segít átlendülni a problémákon, hiszen ezáltal nemcsak a kicsi, de a nagyobb dolgok is kibeszélésre kerülnek, nem tudom. Mindenestre a mosolygósság és a nyitottság állandó, a "kész vagyok bármikor beszélgetni egy jót" beállítottság és a mások véleményére való kiváncsiság szintén. Ezek a tulajdonságok szerintem nagymértékben hozzájárulnak ahhoz, hogy az ember alapvetően jól érzi magát az országban, könnyebben megbírkózik a mindennapok nehézségeivel és szívesebben nyújtja oda a kezét annak, aki segítségre szorul. 
Mert annak ellenére, hogy mindenkinek megvan a maga frusztrációja az életében, nagyon sokan ezt nem vetítik ki a másikra - kivéve persze autóvezetés közben, de ez egy másik téma, haha - vagy ha mégis, akkor is hajlandóak beszélni róla, ha a másik azt kezdeményezi. És lehet, hogy a barátságos modor sokszor kissé felszínes, de az mégiscsak jó benne, hogy a te haragodért nem a másiknak (egy ismeretlen embernek) kell szenvednie és ha érdeklődést mutatsz, akkor még a legmogorvább ember is hajlandó megnyílni és elpanaszolni a baját - ahogy ez itt szokás.


Trópusi lány
 


(Kép forrása itt

2017. április 21.

Egy nagyon furcsa összejövetel

Erre a blogra őszinte írások kerülnek. Akkor is, hogy ha alkalomadtán a negatívabb hozzáállás évényesül, hiszen pont ettől lesz lesz valami őszinte: hogy a pozitív dolgokról éppenúgy szó esik, mint a negatívakról is.

Bevallom Kedves Olvasó, hogy az alábbi kis szösszenetet első körben sokkal csúnyábban írtam le (több volt benne a káromkodás). Túl nagy volt a csalódottság mértéke. De aztán aludtam rá párat, megrágtam, kiköptem, újból szájba vettem, megint megrágtam, lenyeltem, végül pedig - úgy tűnik - sikerült megemésztenem. Habár sokkal boldogabb nem lettem tőle.  
Az egyik szemem sír, a másik nevet. Alakult ugyanis egy kis társaság itt a lakótelepen E. jóvoltából, akinek az egyik tanítványa G. - egy nagy darab, mindig hangosan hahotázó, kedves, joviális ember - és az ő ismerősei egy szuper kis közösséget alakítottak itt ki, melynek köszönhetően a hétvégi sütögetések és közös főzőcskék egyre rendszeresebben fordulnak mostanában elő. Úgy néz ki, hogy alakul egy fix baráti társaság ami nagyon jó hír, hiszen még csak két éve lakunk itt, és valahogy mindig az jelenti az első alapkövet egy másik országban, amikor megjelennek a barátok. Ráadásul ezek a barátok nemcsak a mi barátaink, hanem a gyerkőcök is hozzásegítenek minket az aktív kapcsolattartáshoz, ugyanis mindenkinek hasonló korú gyereke van, ezért C. is velük tölti ideje jó részét. Így minden rózsaszín, E. is, és C. is boldog, hurrá, hurrá, éljen, éljen. 

És akkor jövök én. Merthogy ebben az idilli képben van egy (vagyis több) nagy bibi. Mégpedig a nők. Vagyis a (született) feleségek, akik egyébként nagyon mosolygósak és kedvesek, de bakker én ilyet még az életemben nem láttam.

Mielőtt belekezdenék, el kell magyaráznom egy dolgot az itteni emberek viselkedéséről, amit a másik blogomban egyszer már megemlítettem.
A "mit gondol a másik" típusú hozzáállásról van szó, amikor valaki annyira azt figyeli, hogy mindig mindenben megfeleljen az elvárásoknak és a mások által róla kialakított képnek, hogy ettől semmilyen körülmények között nem tér (nem térhet) el. Mert akkor jaj, mi lesz. Ha mindenki rövd gatyában, pólóban és hosszú hajjal nyomja, akkor én is, mert jaj mi lesz, ha - egyedi módon - szoknyát viselek blúzzal és rövid a hajam. Ha egy társaságban mindenki narancslét iszik akkor én is, mert jaj mi lesz, ha meglátnak a kezemben sörrel. És végül, ha az egész társadalom becsomagolva viszi haza a klotyópapírt, meg nem iszik üvegből nyilvános helyen, akkor én is (én sem) mert hát az hogy néz ki és milyen ciki már. Ez bizonyos szempontból nem is annyira rossz, mindennek megvan a maga szabálya, és ha pont olyan beállítottságú vagy, aki szeret beleolvadni a tömegbe, akkor minden kafa, a beilleszkedéssel probléma egy szál se. Csak figyeljük mit csinálnak a helyiek, és tegyünk mi is úgy. Könnyű nem? Hát, nem éppen. És akkor el is érkeztünk a mostani történethez.

Amikor összejön a fent említett 4-5 családból álló társaság, akkor egy igen érdekes formációt lehet megfigyelni: a nők csak és kizárólag egymással beszélgetnek, a férfiak pedig egy külön csoportban. Csak semmi keveredés. Ami persze nem lenne nagy baj, ha a férfi csoport pont nem lenne az a haláli vicces része a teremnek, míg a nők csoportja a dög unalom a köbön. Ez pont olyan, mint egy tinédzsernek a szülőkkel való kempingezés közepén végignézni a kissé távolabb levő tábortűznél bulizó tizenévesek lerészegedésének teljes folyamatát, ahogy kurva jól érzik magukat, közben pedig udvariasan tölteni még egy pohár almalevet anyukának aki magazint olvas a sátor melletti kempingszékben, apuka pedig rejtvényt fejt kockás alsógatyában. Pont olyan. 

Ülök a nők között, hallgatom a társalgást hajfestékekről, körömlakkokról és ruhákról, egyikük gyomorszűkített, a másik hasi plasztikáztatott, megbeszél(ünk)nek mindenféle aktuális nőcis dolgot. Figyelek, beszélgetek, együtt nevetek velük, jó a hangulat. Eközben a férfiak a másik sarokban döntik magukba a sört s úgy röhögnek valamin, hogy majdnem a földön fekszenek. Nem is a téma a lényeg, hanem hogy totál elengedik magukat, hahotáznak, fesztelenek és röhögnek mindenen. A nők pedig viselkednek, heherésznek, közben pedig elfogyott két pohár üdítő. Milyen édes.
Egy idő után azon kapom magam, hogy már nem nagyon hallom a női csevejt, a távolabbi viccekre figyelek, mert ott annyira a tetőfokára hágott már a hangulat, hogy néha már én is azon nevetek, ahogy ők nevetnek. Született feleségek eközben még mindig egymás közt tárgyalják mit művelt legutóbb a kozmetikus, a férfinépre rá sem bagóznak. Nézem, és közben sárgulok az irigységtől és egyre kevésbé érdekel mi van azzal a rohadt körömlakkal a másik kezén és már az sem érdekel miért lett ilyen vagy olyan színű valakinek a haja. Eszembe jut: miért is nem lehet együtt mulatni? Miért kell különválasztódni nők és férfiak csoportjára? Ja, igen, mert ez a szokás. A nők nem engedhetik el magukat, mert akkor jaj, mi lesz.

De integrálódok, tehát jó képet vágok a dologhoz, itt ez a szokás, de annak ellenére, hogy mindent értek, mégsem érzek késztetést arra, hogy sokszor én is hozzászóljak a csevejhez, na nem mintha valaki valaha is kérdezte volna az én véleményemet. Ez az egyik. Hogy integráció jelszó alatt kuss van, örülj, hogy egyáltalán szóba állnak veled, te költöztél ide, mit akarsz. Nem örülök, mert tudom, hogy ez nem így működik, és ezúttal érzek egy kis ideget is, ahogy kúszik felfelé az agyam felé. 

Még mindig a férfiak csoportját figyelem. Ahogy fogy a sör, és ahogy egyre hangosabban nevetnek valamin. Néha nem bírom ki és odaülök hozzájuk, hallgatom őket és nevetek én is, de mindig jönnek ezzel az európai vagy dumával, meg hogy milyen volt a kommunizmus (más sem érdekli őket) mi több, angolul akar a részeg beszélni, és látom, hogy ezt a nők marhára nem tartják poénosnak, így inkább nem maradok ott sokáig. 

De a tököm tele van, aki ismer engem tudja, hogy szeretek is és tudok is mulatni és ez a megjátszott viselkedés a legnagyobb kínszenvedés amit egy jó társaságban el tudok képzelni. Ha valaki nem szeret mulatni, akkor az étel elfogyasztása után menjen haza és viszontlátásra. Így én is marha kínosan érzem magam, mert szeretnék részt venni a mókában de nem lehet, és ez borzalmasan frusztrál.

Sajnos az öt családból én vagyok az egyetlen feleség aki iszik sört. Ez borzalmas. A többiek most az asztalnál ülnek, éppen kifogytak a témából, az egyik a telefonját nyomkodja, a másik a tévét nézi, a harmadik pedig a plafont. Igen, a plafont. Hol ezeket, hol pedig az egyre rózsásabb arcú férjeiket. Akik most nem általlanak táncra perdülni. Egymás közt. Férfi a férfival, mert az asszonyt még egy fordulóra sem lehet rávenni. Ekkor már nem tudom, hogy ez most vicc, vagy mi, és azt sem tudom, hogy sírjak-e vagy nevessek. Aztán hirtelen az utóbbi mellett döntök, és benyakalok én is pár pohár sört, a hangulatom egyre jobb, és nyomok egy társastáncot E.-vel, de még erre sem rezzen a nők arca, bezzeg a férfiak úgy nyerítenek mint a lovak. Úristen, hová kerültem. 

Aztán amikor a (férfiak) hangulat(a) a tetőfokára hág, G. behúzza a feleségét egy táncra a szoba közepére, aki erre olyan - számomra hihetetlenül - agresszíven reagál, hogy nem hiszek a szememnek, Ekkor döntök úgy, hogy inkább hazamegyek. Jobb lesz így. Egy partin fontos a rend és a tisztaság, minden nő takarít ezerrel, de én úgy érzem most elég. 

Régebben eszemben volt, hogy szervezünk valamit mi is, de most olyan határozottan gondolom meg magam, hogy csak na. Így nem. Én magyar vagyok. Mulatni akarok. Sokat nevetni. Esetleg új dolgokat mutatni. De ez nem az a társaság. Szó sem lehet róla, hogy erre fecséreljem az időm és a pozitív energiám. 

Azt is eldöntöttem, hogy kialakítom a magam társaságát. Most végre úgy érzem, hogy kész vagyok rá Idáig szégyenlős voltam, be akartam olvadni, integrálódni akartam. Ma arra is rájöttem hogy ez egy nagy faszság. Olyan, hogy integráció nincs. Én vagyok, és az én személyiségem. Az ehhez passzoló embereket nekem kell megtalálnom és meg is fogom találni őket.  
Aki nyitott arra, hogy egy külföldivel barátkozzon, az jól fogja érezni magát velem. Aki meg nem, arra nekem sincsen szükségem. Nem fogok én senkihez alkalmazkodni, a barátság nem így működik. 

Amíg nincsen kebelbarátom addig itt van E. Szerencsére ezt a fajta női merevséget még ő is hihetetlennek találja, így megérti a mérgemet. Helyettesíteni persze nem tudja a barátokat, de mellettem áll és ez sokat segít. Már tudom is, hogy ki lesz az első, akit majd megpróbálok az én személyes barátaim között tudni. Ha majd meglesz a saját társaságom, akkor majd több türelemmel fogom viselni ezeket a rendszeres baráti talikat is, az is biztos. 

Őszinte leszek veletek kedves olvasók. A mai este után egy kiadós sírás segített dönteni. Mert nagyon akartam valamit (egy saját társasághoz tartozni), de már látom, hogy ez most így, ebben a formában nem működik és ez nagyon elkeserített. Ugyanakkor segített is továbblendíteni és tudomásul venni azt, amit eddig is tudtam, hogy nem kell olyanhoz ragaszkodni, ami nem megy. Főleg nem barátkozás fronton. 
A barátkozáshoz türelem és idő kell, de nem ahhoz kell idő, hogy lerakjuk egy barátság alapjait, hanem hogy legyen türelmünk kivárni, amíg a sors azt az embert sodorja majd az utunkba, akivel első látásra kialakul a szimpátia és akivel nem kérdés, hogy felhívjuk-e egymást a héten vagy sem. De amíg ez a személy megérkezik az életünkbe, addig lehet, hogy nagyon sok idő fog eltelni, és ehhez kell szerintem a legnagyobb lelkierő. A várakozáshoz, és a reményhez. Országtól függetlenül. 

Puszi nektek

Trópusi lány