Passzív agresszív

Ma megszegtem a cégnél a 10 perces szabályt.

A 10 perces szabály azt jelenti, hogy ha valaki iszonyúan felidegesít akkor pontosan 10 percre van szükségem és kell elvonulnom ahhoz, hogy utána tiszta fejjel tudjak tovább kommunikálni.

Ama bizonyos 10 perc letelte előtt sajnos úgy elkap néha az indulat, hogy kiszaladnak a számon olyan gondolatok is, amik megsérthetik a másikkal való kapcsolat vékonyka és érzékeny rétegét és képesek maradandó, vagy hosszantartó sérülést okozni.

Ma viszont az történt, hogy ki nem várván a bűvös tíz perces határértéket, idegből írtam egy emailt az egyik kollégámnak másodcímzettben a főnökömmel.

A sztori előzménye az volt, hogy mostanra kezd kirajzolódni a portugál mentalitás a munkában, illetve a „Csak egyszer mondom el” hozzáállás, amihez a portugálok elég sok helyzetben foggal-körömmel ragaszkodnak, és aszerint is viselkednek.

Arról van szó, hogy amikor például a cégnél tréningek vannak, akkor azt úgy kell elképzelni, hogy felvezetőként mindig elmondják, hogy mennyire örülnek annak, hogy te itt dolgozol és segíted a munkát, és bármi kérdésed van, nyugodtan kérdezz, inkább több kérdésed legyen, mint, hogy hibát hibára halmozz és csak később derüljön ki, hogy már az elejétől kezdve nem érted az egészet – mert nem kérdezted meg. Pedig mindenki itt volt és mindenki arra várt, hogy kérdezzél, és rendelkezésedre állt (volna), te pedig nem használtad ki.

Ezzel a rengeteg bátorítással és a verbális hátbveregetéstől felvértezve, széles mosollyal az arcocskáján jut el az ember az első kérdésig, amikor is kiderül, hogy a fent lökött szöveg csak elmélet volt. A gyakorlatban, ha nem értesz valamit, akkor az első kérdésed után a portugál állampolgárságú válaszadó először is hosszasan ecseteli, hogy mit KELLETT VOLNA megnézned először ahelyett, hogy őt vegzálod – mint ahogy ő gondolja - teljesen feleslegesen. Ezután felhívja a figyelmedet arra, hogy LEGKÖZELEBB mit tegyél, hogy elkerüld a – megint csak szerinte – tök felesleges interakciókat a tőled tapasztaltabb kollégáiddal.

Ennek a másik verziója, amikor ne adja isten, ugyanazt a kérdést kétszer teszed fel, és a jó memóriával rendelkező munkatás azzal kezdi a mondatot, hogy „Ezt már egyszer elmondtam”.

Csak ezután térnek általában a lénygre és segítenek megválaszolni a kérdést – amelyre, ha az előzmények következtében még nem durrant el az agyad, jó esetben figyelni is tudsz.

Mivel a fönti gyakorlatot több helyről is hallottam, ezért úgy veszem, hogy ez általános. A portugálok ilyenek, és kész. Jobb lesz ehhez hozzászokni.

Példának okáért, E. munkahelye francia tulajdonban van és annak ellenére, hogy a francia nyelv sem írás-, sem pedig beszédszintű ismerete nem volt kötelező a munkakör betöltéséhez, – és a nulla szintű francia nyelvtudását az interjún E. külön ki is hangsúlyozta egyébként –, nos, mindezek ellenére a passzív-agresszív portugál mentalitás ott is fel-fel üti a buksiját. Kezdve már azzal, hogy a a legtöbb adatbázisban megtalálható munkafolyamat franciául érhető csak el – aztán vagy lefordítja, vagy gyorstalpalón megtanul franciául, legalább olvasni.

A franciákkal történő email-kommunikáció – sokszor hibaelhárítás! – úgy néz ki, hogy E. elküldi az emailt angolul, amire franciául jön a válasz. Ezt ő gugliban lefordítja, majd megírja a választ angolul, és vagy úgy küldi el, vagy vissza a gugliba és bízván a fordítóprogram helyességében, elküldi a választ franciául.

Na, a minap ez utóbbi miatt ballagott oda hozzá az egyik kollégája, hogy a franciául elküldött válasz nem volt a leghelyesebben megfogalmazva...E. meg néz rá, hogy tőle ennyi telt, mivel franciául nem beszél, ennek megfelelően nyelvtani hibát kijavítani nem tud, így csak a gugliban bízhat. Erre kapásból számtalan válaszvariáció merülhet fel. Például, hogy jaj, akkor semmi gond, maradjanak a válaszok angolul... Vagy nem baj, esetleg az ilyen jellegű feladatokat a franciául beszélő kollégák csinálják csak. Netalántán még az a csibészség is előfordulhatna, hogy a cég francia nyelvtanfolyamot biztosít a teljesen kezdők számára.

Ez a kolléga viszont az egyik fent említett opciót sem találta elég hatékonynak, hanem inkább nekiállt megmagyarázni E.-nek, hogy hogyan KELLETT VOLNA, és majd akkor LEGKÖZELEBB mit kéne csinálnia...

Hát, pontosan ehhez a fajta hozzáálláshoz nem volt hangulatom ma reggel. Nem úgy ébredtem. A macska többször is felébresztett az éjjel, eszembe jutott a jó kis medencés házunk Brazíliában amit magunk mögött hagytunk, és most se medence, se konditerem, felszaladt rám egy-két kiló amit nem tudom mikor adok le, és még a nap sem abban a szögben áll ahogy nekem tetszik.

Így tehát ,amikor reggel kinyitottam az emilkéket, és szembeköszönt a fél oldalas számonkérés, és még a kérdéseimre sem kaptam konkrét válaszokat – hát elfutott a pulykaméreg, úgy, ott reggel 9:30-kor. Jó kis indítása a napnak.

A válaszlevélben igazából csak azt fejtettem ki, hogy a levél első részét – miszerint milyen dokumentumokat kellett volna megnéznem először, amiben BIZTOSAN benne volt a válasz (nem, nem volt benne) – nyugodtan megspórolhatta volna, és talán fókuszált volna arra, amit kérdeztem. A másik, hogy ami nekik vegzálás az információért, az nekem proaktivitás, és mint ilyen, pozitív előjellel jár.

Szegény kolléganőm meg is lepődött a kirohanásomon, mert ad egy, neki ez nyilván sokkal természetesebben hangzik, mint nekem – nyilván, ő ebben nőtt fel. Ad kettő, az előbbiből következik, hogy nem rosszindulatból írta amit írt. Ha kivárom amúgy a szokásos tíz percemet és  hagyom magam lenyugodni, akkor persze más hangnemben írodott volna meg a levél -  de aztán arra jutottam, hogy így sem rossz.

Jobb, ha tudják, hogy nekem mi az érzékeny pontom, hogy nem a munkával van a bajom, pont az, hogy meg akarom érteni amit csinálok – hiszen pont azért kérdezgetek. De akkor sem szeretem a magyarázatok előtti kioktatást, meg litániát – rég elszoktam már ettől.

Az viszont becsülendő, hogy annak ellenére, hogy sokszor nyersek a portugálok, ezt ők tudják is magukról. És ha valaki panaszkodik, akkor visszavesznek és kicsivel kedvesebb hangnemre váltanak.

Eszembe jutott még az is, hogy ehhez a passzív-agresszív mentalitáshoz szerintem a braziloknak sokkal nehezebb lehet hozzászokni, mint a magyaroknak. Az ő hozzáállásuk a problémákhoz teljesen más, mint az európaiaké. Ők segíteni akarnak, nem számonkérni. És sokkal türelmesebbek is egymással.

Hát, ezek voltak a hét történései.

Trópusi lány

Július 24., kedd

De bírom amikor az emberek elkezdenek panaszkodni az árakra amikor nyaralnak, aztán kiderül egy s más…

Mert panaszkodni jó. Jól esik a léleknek. Jól esik felháborodni azon, amit mi magunk teremtünk magunk köré. Bár hallgatni annyira nem érdekes.

Tehát amikor az árakra panaszkodnak, aztán amikor besétálok a csapdába, és együtt hülledezem, szörnyülködöm, felháborodom, és azonosulok az olyan borzasztó tényekkel, mint a 8 fontos eszpresszó, (te jó ég, mi történt az elmúlt 4 évben Angliában, na, tessék, itt van, már látszik a Brexit hatása…) majd aztán megkérdezem hogy mégis, London melyik részében szálltak meg, hogy ennyi az annyi, és akkor kiderül, hogy…

ez egy 1 hetes nagy-britanniai körút…

ahol a Bed and Breakfast-ről elhíresült országban a szóban forgó egyén London Kensington negyedében, majd ezután a Novotelben, a Holiday Inn-ben, a Mercure Hotelben, meg az ilyen-olyan Inn-ekben száll meg…(mert volt oly kedves és átküldte a foglalási jegyzékét, for your information)…

és, hogy az eszpresszóját is a hotelhez legközelebb eső kávézóban fogyasztja el…

London nagyon drága. Igen, az. Főleg, ha kicseresznyézed a legdrágább hoteleket a legdrágább környékeken, akkor meg még drágább.

Arrafelé valóban 8 font egy csésze kávé, meg 6 font 1 pohár sör. Csak azt nem értem, hogy ezen minek kell felháborodni…

Persze, az “évente csak egyszer nyaralunk” égisze alatt többet megenged magának az ember, mert élvezni akarja a szabadságát, de a Londonban minden nagyon drága ekkor egy kicsit más perspektívába kerül.

Más. Végre életemben először megnéztem a Billy Elliot-ot. Nem a mjúzikelt, hanem a filmet, a Netflixen. És tetszett! Az angol filmeket (majdnem) minden formában szeretem, és ebben a filmben a történet drámai része nem bújik el nagyszerű dalok köpönyege mögé. Nekem legalábbis a musical-eknél mindig az az érzésem, hogy még a legszomorúbb történeten is enyhít az, ha “csak” elénekelik.

A kedvenc részem az volt egyébként, amikor a felvételin a 11 éves Billy-t megkérdezik, hogy miért szeret táncolni. Mit érez akkor, amikor táncol. És erre azt mondja, hogy az egy nagyon jó érzés. Hogy az eleje nehéz, de amikor már benne van, amikor már táncol, akkor elfelejt mindent. Hogy akkor ő valahogy megszűnik létezni és az egész testében érez egy fajta változást. Mintha tűz égetné legbelül, vagy mintha elektromos áram járná át. Ott, akkor, csak ő van, semmi más nem létezik és repül, mint egy madár.

Leírja a “flow” állapotot, amiről mostanság is nagy divat beszélni, hogy az az igazi kikapcsolás, az akármilyen tevékenység végzése közben, ha arra az időre megszűnik körülötted a világ és és nem érzékeled az idő múlását. Jó annak, akinek olyan a munkája, vagy van olyan hobbija, amelyben ilyen formában kiteljesedhet.

Így tehát készen állok arra, hogy a Billy Elliot-ot majd egyszer Londonban is megnézzem - hacsak addig nem kerül le a műsorról.


Trópusi lány

(kép forrása: itt)

Vasárnap

Aztamindenit, hogy a héten még a poéta is hogy előbújt belőlem. Írtam egy üzenetet E.-nek, és amikor kész lett, rájöttem, hogy rímmel. Emigyen szólt a “vers”:

Você e eu

No Domingo

Vamos para Alfama

Para beber um copo de cerveja

Vagyis (persze magyarul sokkal cizelláltabb):

Te meg én

Vasárnap lévén

Menjünk ki Alfamába, és

Gurítsunk le egy korsó sört az alkonyatba

Egy elveszett tehetség – az vagyok.

Szürke cica a ködben

Arra gondoltam, hogy ezentúl ilyen napi vagy heti, rövidebb posztokat kellene írnom, mert az az igazság, hogy a mostani portugál életünk semmi olyan izgalmas történéseket nem produkál, amit egy-egy hosszabb posztban össze lehetne söpörni, hogy aztán egy meghökkentő, szájtátós történet kerekedjen belőle.

Éppen ezért...

Arra gondoltam, hogy ezután inkább csak elmélkedni fogok a blogon. A lisszaboni életünk tulajdonképpen egy London Vol.2, csak több napsütéssel, meg más nyelven beszélő emberekkel.

Reggeli kávé – munka – kávészünet – munka – ebéd – munka – kávészünet – munka – vacsora – alvás....hétvégén döglés. Ezzel kábé össze is foglaltam egy-egy hét rendkívül izgalmas történéseit.

Ez a hét annyiban volt kevésbe unalmas mint a többi, hogy új cicánk lett, a neve Borisz. Az irodában szavazásra bocsátottam, hogy mi legyen a fiú cica új neve és a B betűsek lettek a befutók. Valamiért szeretem az orosz neveket, nem tudom miért. De nagyon tetszik a Natasa, Léna, Kátya, Maja, Szvetlana, Szergely, Borisz, Anton, Igor és társaik.

A cica tehát a Borisz nevet kapta, beköltözött a nappaliba (és a konyhába, és a többi szobába) és megkezdte kialakítani a saját napi rutinját. 4-5 hetes lévén még bőven igényel némi nevelgetést, főleg ami az asztalra való felugrálást, a kaja kunyerálást, valamint hajnali négykor játékra való felhívást illeti.

A cicát Alfamából hoztuk, és ahogy a tűző napon caplattunk fel a meredek hegyoldalon a lépcsősoron a házig, az jutott eszembe, hogy az évek alatt mennyire átrendeződött az ízlésem, már ami a keskeny sikátoros, mediterrán utcaképet illeti.

Vagy lehet, hogy csak többet vártam. Hogy Santosban, a brazilosan „hagyjuk elpusztulni a koloniális épülteket” hozzáállás után azt vártam, hogy a portugálok nem akarnak majd lepukkant régi városrészeket mutogatni a turistáknak.

Hogy ami néhány évvel ezelőtt még bohémnak, színesnek, kreatívnak, romantikusnak és nagyon mediterránnak tűnt, azt most csak egy málló falú, szűk, néhol büdös, piszkos utcának látom, ahol részeg külföldi fiatalok a helyi Józsival közösen támasztják a kapualjat. Hogy nem jön át az az érzés, ami anno akár Rovinjban, vagy a dél-francia Castillonban levett a lábamról.

Nem, nem jött át, és Alfamába max. egy-két sörre talán még visszatérek, de nem lesz egy bázis, az biztos.

A rendszeres írogatáshoz egyébként most sok más blogot is olvasok, ihletmerítés céljából. Továbbá csatlakoztam az Írástechnikai fórum FB csoporthoz, ahol rendszerint nagyon hasznos dolgokon ötletelnek a csoporttagok. Nem is az érdekel sokszor, hogy mit, hogy és miért írnak meg a már amúgy is félprofi írópalánták, 1-2 kiadott vagy kiadatlan könyvvel a hátuk mögött, hanem, hogy mi van akkor ha például ihlethiányban szenvednek. Ha sokadszorra visszaolvasva is pocséknak tűnik az írás, amivel napokig szenvedtek. Hogy hogyan viselik a kritikát. Meg ilyenek.

Mindezek hatására döntöttem tehát úgy, hogy mostantól inkább afféle naplót vezetek majd ahelyett, hogy arra várnék, hogy valami oltári izgalmas dolog történjen velem, és a megfigyeléseim mellett gondolatok osztok majd meg.

Trópusi lány

(kép forrása: itt)

A hideg Portugália

Megmondom őszintén, hogy amikor először felmerült a gondolat, hogy Portugáliába költöznénk, az utolsó dolog ami megfordult a fejemben az az volt, hogy én itt nyáron fázni fogok. 

Az előzményekhez az is hozzátartozik persze, hogy tavaly is kifogtunk egy elhúzódó telet Brazíliában, amikor októberben és novemberben is megállás nélkül esett az eső, és az átlaghőmérséklet sokáig 20 fok alatt volt. A hőmérő higanyszála csak december utolsó harmadában kezdett igazán felkúszni, tehát maradt kábé 3 hetünk, hogy kiélvezzük a januári nyarat, mielőtt búcsút intettünk a karneválok és az esőerdők földjének.

Azzal nem mondok újat, hogy nagyon szeretem a meleget és sokkal jobban viselem a hőséget, mint a hideg időjárást. Nemcsak fizikailag, hanem mentálisan is. A kinti hőmérséklet emelkedésével arányosan szokott javulni a hangulatom, a pozitív energiám és a pozitív gondolataim száma is. Természetesen, a jó idő értelmezésébe a napsütés is beletartozik. 

A nyomott, felhős, szürke nap akkor is depresszívvé tud lenni, ha 28 fok van odakint és ebből a szempontból Portugália szerencsés választás, mert itt tényleg rengeteget süt a nap. Talán ennek is köszönhető, hogy eddig nem mentem a falnak a 18 fokos átlaghőmérséklet miatt, ami nemcsak a hangulatomon, de sajnos úgy tűnik a pénztárcánkon is hagyott egy jókora, fájdalmas nyomot.

Amikor márciusban beköltöztünk az új albérletünkbe, rögtön azzal a fontos problémával találtuk magunkat szembe, hogy miként is tudnánk a 15 fokos szobákat legalább 20 fokosra feltornázni. Szó szerint hősokkos állapotba kerültünk, csak most éppen nem a melegtől, hanem a hideg lakástól. Hirtelen rengeteg pulóverünk lett, a padlóra vastag szőnyeg, az ablakokra pedig vastag, sötétítő függöny került. Reggelente a konyhában a gázon nemcsak a tej melegedett a kávéhoz,  hanem a kezünk is. 

Két kicsi radiátorral próbáltuk temperálni a két szobát, mert azt hallottuk, hogy nem olcsó itt az áram, és ezek állandóan be voltak kapcsolva, de még így is kellett két hónap, hogy fizikailag hozzászokjunk a hűvöshöz. Aztán megérkezett az első számla...

Portugáliában az elektromos áram a háztartások rezsiszámláinak legdrágább tényezője. Sem a gáz-, sem a távfűtés nem jellemző. Ha valaki gázzal akar fűteni, akkor konkrétan fel kell neki cibálni egy gázpalackot a szobába és arra rácsatlakoztatni az arra alkalmas fűtő alkalmatosságot. Itt igazándiból a nem fűtés a jellemző, erre figyelmeztet minden újonnan ideköltözőt a már itt élő külföldi közösség. 

Mindenkinek a maga preferenciája, de szerintem úgy átlagban kevesebben vannak azok, akik azt mondják, hogy szeretik a hűvös lakást, és ez alatt azt értik, hogy tök jó este 10-12 fokban nézni a tévét, meg kilépni a zuhany alól. De biztosan vannak ilyenek is. Nekem viszont ez maga a rémálom. 

Visszatérve az első villanyszámlánkhoz, amikor a föntieket figyelembe véve, 2 havi vacogás után egy 400 eurós villanyszámla üdvözölt minket postaládában, akkor bizony dobtunk egy hátast.

Basszus. És ez még csak a tavasz volt...Mi lesz itt télen...? Nem írom ide az összes létező káromkodási formát ami akkor átszáguldott a fejemen, az viszont világossá vált, hogy itt nekem most elég komolyan fel kell készülnöm a téli hidegre - nemcsak fizikailag, hanem mentálisan is. Lesz rá kábé 5 hónapom úgy, hogy ebben az évben, június 10.-én még mindig 18 fok a napi átlaghőmérséklet. Reménykedek is, hogy a jövő év másmilyen lesz és nem most köszönött ránk egy 10 éves portugál "jégkorszak" első éve, mert ezt nyarat még a portugálok is meglepően hidegnek tartják és panaszkodnak is, hogy ez itt egyáltalán nem jellemző. Legyen igazuk.

A áramszolgáltató egyébként volt olyan kedves és a 400 eurós számlát szétbontotta 6 hónapos részletfizetésre, plusz új kondíciókkal kötöttünk szerződést. Eszerint az óránkénti kilowatt hétközben éjszaka olcsóbb, tehát éjféltől reggel hétig lehet picit fűteni, hogy legalább ne hidegben keljen fel az ember. De ez vonatkozik a mosásra is, így hétfőtől péntekig a mosás a felejtős kategóriába került.

Szombaton csak bizonyos idősávokban lehet olcsóbban fűteni / mosni, a vasárnap pedig 24 óra szabadságot jelent - ekkor egész nap az olcsóbb tarifa van érvényben (aztán lehet úgy megszervezni a hétvégét, hogy az ember otthon is legyen valamennyit, mert utazás esetén például néhány hétköznap éjjel a mosás jegyében fog telni)

Ezek tehát az új szabályok, de bevallom, nem lesz könnyű hozzászoktatnom magam a hűvös lakáshoz. Ahogy írtam, a hideg nincs jó hatással a közérzetemre, meg az általános otthoni konfortérzetemre sem. Szerencsére a munkahelyemen meleg van, az ott eltöltött napi 9 óra felmentést ad a fázás alól. A maradék időt pedig majd valahogy megoldjuk.

Aki rendelkezik saját ingatlannal, vagy aki viszonylag újabb építésű lakásban lakik, azoknak persze egy fokkal könnyebb. Saját ingatlan esetén a hőszigetelés rajtad múlik, hogy mennyit szánsz ablakcserére vagy a falak szigetelésére. 
A viszonylag újabb lépítésű akások szigetelése (vagyis inkább a nyílászárók) már jobban felfogják a hideget, a legújabb lakásokban pedig egyre népszerűbb a padlófűtés. Ezek bérleti díjja viszont az egekben van, így jobb híjján a megszokás marad, amíg össze nem gyűik egy kis tőke saját ingatlan vásárlására. 


Trópusi lány (aki fázik)


(kép forrása: itt)

Milyen lenne az ideális munkahely?

Egyik reggel, amikor sétáltam át a parkon a munkahelyem felé, eszembe jutott, hogy mennyire jól esik a füleimnek a reggeli madárcsicsergés. Itt, Portugáliában, éves szinten nagyon sok a napsütéses órák száma (még akkor is, amikor kifogunk egy olyan évet, amikor júniusban is 19 fok a nappali max. hőmérséklet, mint például most) és az ember szó szerint érzi a bőrén, amikor a napsugarak kellemesen futkároznak rajta a reggeli kissé csípős hidegben.

Ahogy tehát haladtam át a parkon, azon gondolkoztam, hogy egy ilyen kellemes reggeli indítás után milyen is lenne az ideális munkahely - vagy legalábbis irodai környezet - ahová minden nap "lippiti-klippiti" állapotban tipegne be mosolyogva az ember.

Azt azért előre bocsátom, hogy én egy született irodakukac vagyok. Szeretek napközben egy helyben ücsörögni, hosszasan kalimpálni a klaviatúrán, és tejes kávét szürcsölve a saját dolgaimmal foglalkozni. 

Nem vágyom véget nem érő megbeszélésekre, eszmecserékre, vagy elméleti dolgok huszonötödjére való újbóli átbeszélésére, mielőtt a vegső döntés megszületik. Nálam két dolog nagyon nehezen kapcsolható össze a munkával: az úgynevezett "business small talk" amikor jelentéktelen dolgokról folyik beszélgetés hosszú időn keresztül - és ha azt vesszük, egy átlagos értekezleten az elhangzottak 90%-a irreleváns a hatékony problémakezelés szempontjából, kvázi szófosás cselekvés helyett - valamint az utazás. 

A hosszú megbeszélések engem sajnos végtelenül untatnak, az utazással egybekötött üzleti utakon pedig mindig úgy érzem, hogy nem akarok dolgozni, hanem inkább várost néznék. 

Szaladgálni sem szeretek, illetve állandóan meg- és átszervezni dolgokat -  ennyi energiával sajnos nem áldott meg a természet. Ha reggeletől estig pörögnöm kellene, mint egy búgócsiga, akkor estére a totál lemerülés, a humorérzék és a türelem teljes hiánya jellemezne - ami egy kisgyerekes anyukánál ugye nem túl szerencsés kombináció. Éppen ezért be kell osztanom a napi energiámat 20 munkaórára - lévén az otthoni teendők, valamint a gyerekkel való foglalkozást is beleértve - nem egy műszakból áll általában a napom.

A fentiekből egyenesen következik, hogy miért nem voltam és nem is leszek soha a szó hagyományos értelmében vett menedzser - pláne nem jó menedzser - mert egyszerűen egy rakás vezetői képesség hiányzik belőlem. 

Milyen is lenne tehát az ideális munkahely? Most nem arra gondolok, hogy tök jó lenne csak napi 4 órát dolgozni 1 órás ebédszünettel megspékelve, hanem azt a környezetet írnam le, ami engem személy szerint boldogsággal töltene el, hamar minden nap 8+ órát kell ott eltöltenem. Abban szerintem sokan egyetértünk, hogy az ideális munkahely (és most maradjunk az irodánál) semmiképpen sem a ma nagyon divatosnak számító, amerikai stílusú egyterű-nagyterű, egymás arcát és hangulatváltozásait, valamint a beszólásokat közvetlen közelről, premier plánban “élvező” munkakörnyezet jelenti.

Akár multi, akár nem, akár gazdaságos, akár nem, én akkor is az egyedi stílusú irodákra szavaznék. Tovább megyek, nem is kellene erre a célra rideg irodaházakat építeni, miért is ne lehetne például régi, használaton kívüli lakóépülteket vagy gyárépületeket átalakitani. Például Pesten a régi gangos épületeket, vagy Londonban a viktoriánus sorházakat. Azt persze tudom, hogy manapság egyre népszerűbb a régi, nem használt ipari, vagy gyárépületek lakássá vagy modern irodává alakított bérlése de egyelőre még csak az olyan kreatív munkások kapnak ott helyett, mint az építészek, vagy a reklámszakmában dolgozók. A multiknál ez annyira nem jellemző. (Igen, tudom, jókor sírok, hogy rossz szakmát választottam...)

De vissza a fantáziáláshoz. Ha már az átalakított lakásoknál tartunk, az én kedvencem mindenképpen az egy szűkebb utcán álló viktorianus sorház lenne, abbol is az elegánsabb fajta, mint például a Notting Hill Londonban:

 vagy annak akár a kevésbé színesebb változata:

 Vagy ha kontinentális ország, akár lehetne ilyen is:

 És persze ne feledkezzünk meg a tengerparti környezetről sem: 

Milyen jó lenne ha manapság ezek  jelentenék a multinacionális irodai környezet kifejezést. A stilus tehát megvan, menjünk beljebb. Itt már tényleg elengedem a fantáziámat. Ha hűvösebb országban kellene dolgoznom, akkor az irodában is legyen süppedős szőnyeg és közel a konyha, ahonnan mindig finom pirítós és frissen pörkölt kávéillat terjeng a levegőben. Ideálisabb esetben az én asztalom a földszinten helyezkedne el, ahonnan kilátás van a kertre is. Peldaul igy:

Egy picit vissza a gyárépülethez, és akkor az asztalom így nézne ki:

Beach office,bár nem tudom itt mennyi lenne a tényleges munkaórák száma :-) 

A beépített hangszórókból halk jazz zene szólna, vagy erdei madárfütty/ tenger hullámai / csendes eső/ tűz pattogása, attól függően odakint milyen az időjárás. Ezeket a fehér zajokat egyébként most alkalmazom, főleg az erdei esőt,  a fejemen a fejhallgatóval a YouTube-ról, ami (mármint a nagyon jó minőségű fejhallgató) szintén jó megoldás

Mások beszélgetése vagy a telefonálás engem általában nem zavar, szeretem a társaságot. Persze nem a szélsőséges megnyilvánulásokat, de erről persze nem a hely tehet. 

Remélem, hogy aki olvassa a blogot annak most beindult a fantáziája. :-) Ha gondolod, írd meg kommentben neked milyen az ideális munkahely (tekintet nélkül arra, hogy ilyen létezhet-e vagy sem). Álmodozzunk együtt!

Trópusi lány

A szurikáta csapat

Lesz tréning! - mondták. Nem kell pánikolni, csináljátok csak nyugodtan, a saját tempótokban! - mondták. Kezdők vagytok még. - mondták. A többiek is így kezdték. - ezt is mondták. Ez utóbbi kettő legalább igaz is volt. 

A Service Desk-en sosem áll meg az élet. A levegő kissé feszült, de nem (csak) a megfeszített munka miatt. Inkább a beígért (és folyamatos) tréning hiányát érző, fejüket kapkodó, nagyokat sóhajtozó, vagy mérgesen a bajszuk alá morgó kezdők, középhaladók, nem IT (számítástechnikai) területen végzők miatt. Az osztály egyik fő célkitűzése, hogy a beérkező hívások nagy részére ott helyben megoldás kell, hogy szülessen, és a felvett incidenseket ne továbbítsuk automatikusan tovább más osztályokra.

Ez pedig sokszor nem kis kihívás elé állítja a technikai háttérrel kevésbé rendelkező, és éppen ezért a tréningekbe oly nagy reményt fektető sorstársakat. Az újoncak egy-egy hívás okozta kétségbeesett arckifejezését, ahogyan rémülten próbálják felvenni a szemkontaktust a technikus srácokkal a teremben, leginkább a szurikátákhoz (vagy más néven mongúzokhoz) tudnám hasonlítani, ahogy csoportosan pásztázzák a teret az afrikai szavannákon.

Ezek vagyunk mi. A magyar szurikáta csapat.

A dolog úgy néz ki ugyanis, hogy ebben a pillanatban napunk nagy része ebben a pozícióban telik. Megfelelő tréning nélkül minden egyes hívást külön-külön kell megtanulnunk. Probléma adódhat számtalan rendszerrel - mi magunk "csak" 11-féle rendszerbe lépünk be minden reggel - és történik is, lehetőleg akkor, amikor pont hozzánk fut be a hívás. 

Nehogy már könnyű legyen, teszem azt csak egy jelszót kelljen beállítani, á, nem. Minél nagyobb az esélye, hogy valami boszorkányos rendszerhiba fordul elő, annál nagyobb a valószínűsége, hogy az a hívás pont egy kezdőnél fog landolni. Átadni a hívást egy ahhoz jobban értőhöz nem szabad, így sokszor előfordul, hogy először csak egy technikus áll melletted és ad tippeket, aztán ahogy bonyolódik az ügy, úgy nő a technikusok száma az asztal körül. 
Ekkor már a kommunikáció is kezd érdekessé válni, mivel ezen a szinten már a hívást fogadó sem tudja mit beszél (vagyis kérdez), csak követi a technikus utasításait. 

Hogy miért nem invesztál a cég tréningekbe vagy tapasztalt számítástechnikusokba, mondanom sem kell, a költségek lefaragásában keresendő, mivel előbb vagy utóbb ezt a munkát az is megtanulja fokozatosan, aki teljesen más háttérrel érkezett a céghez. Már ha nem lép ki 6 hónap után. Van nálunk volt légiirányító, masszázs-terapeuta, tengerbiológus, marketinges és pénzügyes is, mint jómagam. Mindenkit más és más motivált amikor elfogadta az állásajánlatot, és ez nem mindig a "bármit elvállalok csak legyen bevételem" volt.
Volt olyan, akinek például megtetszett ez a terület és innen ment tovább magasabb pozícióba.

Az irodában a portugálok mellett magyarok, olaszok és törökök foglalnak helyet. A portugálok az angol mellett németül és franciálul szolgálják ki az ügyfeleket, néhányan olaszul is beszélnek. A magyar és a török persze nem az a nyelv ami könnyen elsajátítható, így ezekre a nyelvekre külön csapatokat szerveztek. 

A leghangosabbak persze az olaszok. Tipikus hangsúllyal, hadonászva beszélnek még a telefonon is. Látszik, hogy ki merről jött: az észak-olasz F. sokkal nyugodtabb vérmérsékletű, mint például a toszkán A. A legutóbb is egy vicces párbeszéd ütötte meg a fülem: az olaszok arról beszéltek, hogy valamilyen problémával Tiago-t kellene megkérdezni, mire az egyikük: Jjjóóó, jjjóóó, de mellllyik Tiagggot?? A Tiago piccolo-t vagy a Tiago grande-t??? - utalva a két technikus magasságára.

Az egyik kontroller, A. is Toszkánából való és az "r" betűt pörgetve ad utasításokat a kollégáknak portugálul és angolul. "Szerrrretném, ha ma minnndenki együttműködne és allllacsonyan tarrrrtanánk a jegyek számát" - darálja naponta többször is, csak a miheztartás végett. Bene, bene - bólogatnak a kollégák.
A. néha kicsit túlpörög és ilyenkor elveszti az amúgy sem létező higgadtságát és józan ítélőképességét. Történt egy nap ugyanis, hogy az egyik brit kolléga hívást kapott egy ideges ügyféltől, aki a reptéren próbálta beállítani az internetkapcsolatot a mobilján és a "Most, és rögtön és azonnal" módban hívta fel az ügyfélszolgálatot. Hogy márpedig neki most azonnal kell a net, mert anélkül nem tudja végzni a munkáját és x percen belül el kell indulnia a beszálláshoz. 

Mire túl voltak minden próbálkozáson, és hibaelhárító lépésen, vagyis a műszer ki-be kapcsolásán, a wifi és adatforgalom lecsekkolásán, a jelerősség ellenőrzésén, és még számos egyéb ellenőrzésen, brit kollégám már szemernyit sem mutatta azt a bizonyos híres angol higgadtságot, és a beszélgetés igen hamar túlfűtötté vált. 
Olyannyira, hogy már nemcsak a technikusok, hanem a csoportvezető is, az asztal körül állva várta a végkifejletet, vagyis hogy ne forduljon át ordibálásba és káromkodásba az ügyfél és a szolgáltató eszmecseréje. 
A. idegesen, a körmét rágva mászkált fel s alá, és valami megoldáson törte a fejét, ami végül is az alábbi utasításban realizálódott:

Emberrrrek! Minnnndenki nyugodjon meg! Csak semmi pánik! Tehát! Először is, tárjuk fel a tényeket! Hová utazik a kedves utas?

Imádom a Colombót!

Az elmúlt két hét arról szólt, hogy éppen melyik hivatalban üldögélünk arra várva, hogy a sorszámunk megjelenjen a képernyőn. Velem kezdtük, mint EU-s állampolgár, először is be kellett regisztrálnom a Városházán (Câmara Municipal). Ezután az adószámomat kértem meg, majd lakcímnyilvántartásba kellett venni magam a Benficához tartozó helyi Önkormányzati Hivatalban (Junta Freguesia) - erre E. későbbi tartózkodási engedélyéhez volt szükség. Majd bankszámlát nyitottam, végül bejelentkeztem a házi orvoshoz is. 

Mindeközben persze a bevásárlásokat is el kellett intéznünk, és mindezekhez az autóbérlés nagyon hasznos döntésnek bizonyult. Habár én új városban eleinte ódzkodom a vezetéstől, de mint kiderült, ezúttal nem is annyira alaptalanul. Csak ezen a héten három büntit gyűjtöttünk be (egyet E., kettőt S.) tehát még ők, a nagyon tapasztalt sofőrök sem tudnak mindig résen lenni. 

S. pl. 10 éve él ezen a környéken és most derült ki a számára, hogy a gyorsforgalmi úton egy szakaszon 50km/órás forgalomkorlátozás van - csak éppen ezt egyetlenegy tábla sem jelzi. Tegnap viszont lemeszelte őt egy rendőr és felhívta a figyemlmét erre a tényre, holott az erre irányuló táblát ő sem tudta megmutatni. A hatóság szava döntött, S.-nek pedig 500 euró büntetés jutott. Másnap a vérig sértett, és az igazát kereső S. kamerával visszament az érintett szakaszra, felvételt készített a forgalomról, hogy márpedig azon a szakaszon egyetlenegy autós sem közlekedik 50-nel, tehát itt valami bibi van. Ezzel elment egy ügyvédhez jogorvoslatot kérni, parkolt, majd fizetett a kijelölt parkolóhelyen. Visszatérvén kerékbilincs fogadta, mivel az óriási P betű alatt, ügyesen elrejtve, tízes betűvel az állt, hogy csak mentők parkolhatnak oda...Hasonló miatt fizetett E. is, mivel ő sem látta a mini betűkkel kiírt korlátozást a minap. Részemről a szerencse, és azt hiszem nem fogok ezután sem túl sokat vezetni...

S. két éve bérli a mostani lakását és hát alapszinten eléggé csak a minimális igényeit elégíti ki. Ami azt jelenti, hogy semmi extrára nem költ az életében (biztosan megvan rá a maga oka), így kölcsönben szinte semmit nem tudunk használni, hanem nekünk is be kellett szereznünk a saját dolgainkat kezdve az evőeszközökön, a tisztítószereken, az edényeken át egészen a hajszárítóig. 

A legtöbb dolgot a Colombo nevű komplexumban vettük meg, ami rögtön az első héten az egyik kedvencemmé nőtte ki magát. Amúgy sincs problémám a bevásárlóközpontokkal, de a Colombo olyan hatalmas és olyan zegzugos, hangulatos a kialakítása, hogy külön öröm sétálgatni benne. Plusz, az a nem elhanyagolható tény, hogy jó meleg van.

A Colombo nem csak bevásárlóközpont, hanem több cégnek a székhelye is, ezért aztán a boltok a pláza első felében, a cégek pedig a hátsó részben helyezkednek el. 

A boltok között bóklászva régi ismerősök köszönnek szembe: Primark, Douglas, Starbucks, Mango, Promod, Zara, H&M, Body Shop, C.-nek a ToysRUs és mire mindent körbejárok rájövök, hogy miért érzem olyan otthonosan magam: az egész komplexum egy ügyesen lefedett Oxford street érzetét kelti. Hát, így már mindjárt más! Van hová menekülnöm, ha elegem lesz kisszobánk szűkösségéből. C.-nek is van külön játszóház, így ő is szívesen tart velem minden alkalommal.
A portugál ügyintézés nekem eddig totál hatékonynak és gyorsnak tűnik - ez alól az egyetlen kivétel az adószámhoz való sorbanállás volt - de persze a viszonyítási alap nálam még mindig a brazil bürokrácia. A lényeg, hogy két alatt sikerült az összes szükséges papírt beszereznünk, és még E. tartózkodási engedélye is útban van. Szuper.

Meglepett, hogy mennyi mindent értek az európai portugálból. Ennél egy kicsit rosszabra készültem. Ez szerintem azért van, mert itt az ügyintézők sokkal lassabban beszélnek, főleg amikor meghallják, hogy külföldi vagyok, és így, még ha másképp is ejtik ki a szavakat, az agyamnak van ideje feldolgozni az infót. Eddig a regisztrációt, a bankszámlát, a kiváltott gyógyszert és a háziorvost intéztem egyedül és nem kellett az angolba kapaszkodnom. Ráadásul, annak ellenére, hogy eddig én sem tartottam az európai portugált egy szépen hangzó nyelvnek, élőben nem is olyan rossz őket hallgatni. 

Mivel a brazilok mindig megtalálják egymást, legyenek a világ bármely pontján, ezért természetesen E.-nek már kisebb baráti társasága alakult itt ki még jóval az érkezésünk előtt. Itt van ugye S., akinél lakunk, valamint egy brazil-magyar baráti házaspár akikkel szintén alakul a jó kapcsolat. Ők Japánban találkoztak egymással, ott születtek a gyerekeik, majd Brazíliába költöztek, az országon belül háromszor is lakhelyet váltottak, míg végül itt kötöttek ki, Lisszabonban. Velük többször is össze szoktunk járni és ennek én nagyon örülök, mert M. az a tűzről pattant kis menyecske, akinek jó magyar szokás szerint rögtön az az első kérdése a vendégektől, hogy mit isznak, és csak utána jön a többi.

Ha már az alkoholnál tartunk, azért ez nem is annyira haszontalan kérdés, mert M.-ék lakásában az átlaghőmérséklet kábé 11 fok. Csak úgy süt a hideg a falakból és a padlóból és úgy mindenből. A legutóbbi találkán M. férje sangriát készített, amiből én - csak, hogy felmelegedjek egy kicsit - egy húzásra megittam egy nagy vizespohárral, és utána (az utántöltésekkel együtt) már nyugodtan, mosolyogva üldögéltem a helyemen.
A második összejövetelre már alaposabban felkészültünk, mindenki két-két pár zoknit, dupla pulóvert és sálat viselt, így nem fáztunk, de persze ettől függetlenül jöhetett az a sangria megint. 
Nemsokára két hétre Magyarországra utazunk de ezúttal nem lesz feladott csomagunk. Ezt csak azért sajnálom utólag egy kicsit, mert tudtam volna hozni pálinkát otthonról, de majd nézek valami más megoldást. Esetleg feladok postán pár üveget.


(Képek forrása: itt)

Viszlát, Brazília!

07:30 Repülőtér, Lisszabon

Aztamindenit, de hideg van! Pedig süt a nap és még csak nem is fúj a szél. Akkor is, a száraz, 11 fok a párás, forró 35 fok után most egy Szibériával ér fel nekem. Vettem ilyen sport dzsekit a Decathlonban, az éppen hogy csak melegen tart, de nyilvánvaló, hogy be kell vásárolnom meleg holmit is.

A reptéren minden olyan nyugodt. Az emberek nagyon jól öltözöttek (az első ami szemet szúr); sokan ülnek a kávézókban. Mi is a reptéren reggelizünk, C. ezúttal szalonnás tojást kíván. Kicsit éhes a lelkem. E. barátjára várunk, akinél átmenetileg megszállunk, amíg elintézzük a papírokat és találunk munkát. Persze nem ingyen adja a szobát, de jóval a piaci ár alatt, így megéri még akkor is, ha egy kissé lepukkant lakásban van. Legalább lesz ami motiváljon az intenzív munkakeresésre.

Türelmesen várunk, hogy végre 8:30-at mutasson az óra. E. nem akarja S.-t zavarni, mert szívességet tesz nekünk, hogy kijön elénk a reptérre, és nem kell Ubert hívnunk. A repülőút viszonylag kellemesen telt; szerintem a TAP-on nagyobb a távolság az ülések között, mert egész jól elfértünk az út során. Kellett is a nyugalom, hogy kisimíthassuk az idegeinket az elmúlt 2 hónap őrülete után. A bútorok és az autó eladása, a cica elhelyezése, és a búcsúzkodás mind olyan tevékenységek voltak amelyekről őszintén szólva nagyon szívesen lemondtam volna.

A cica végül egy özvegy nénihez került, aki társaságnak fogadta örökbe Agátát. A macska megint megütötte a jackpotot a nénivel, mert már érkezésekor fényesre lett nyalva a sejhaja. M. még a bútorokat is kész volt átrendezni, csak hogy a kisasszony nyugodtan elbújhasson pár napra, amíg meggyőződik arról, hogy nincs más macska a láthatáron. A ház mérete egy kisebb vidámpark a macsek méreteihez képest, így most azt kell, hogy mondjam, hogy őnagysága jobban él mint mi...

Két autóval mentünk a Guarulhos-ra, egyik az embereket, a másik a csomagokat szállította, és ez utóbbit D., Eclezio bátyja vezette. Hiba volt nem hozzákötni az autóját a miénkhez, mert az ő tempójában és kerülőútjával kerek egy órával később ért fel a reptérre, mint mi. Ami azt jelentette, hogy egy órával később tudtuk csak becsekkolni, és átmenni a biztonsági ellenőrzésen, hogy éppen csak ne legyen időnk se vizet, se semmit venni a beszállás előtt a terminálban. Kellett tehát a nyugalom a repülőn.

  

11:00 A lakásban, a Benficánál

Egy brazil mindig brazil marad. Mit neki 10 év Portugália! Ha ma visszautazna Santosba, senki meg nem mondaná, hogy Európában töltött éveket. Ja, de, mert egyfolytában hasonlítgatná a két országot. A reptérről hazajutni egy körülbelül 30 perces móka annak, akibe szorult egy minimális logisztikai érzék. De, mint mindent, ezt is túl lehet bonyolítani, mert sokkal érdekesebb órákat várakoztatni másokat mint egyből a hatékonyságra törekedni. Deja vu-m van, de most ennek annyira nem örülök.

S.-nek 8:30-9:00-re kellett volna érkeznie a reptérre, de valamiért a Whatsapp-ja nem volt elérhető, így végül mi vettünk egy SIM kártyát, és úgy E. már fel tudta őt hívni. (Note: az eddigi várakozási idő: 1,5 óra). S. azt mondta kábé 20 perc és megérkezik, és ezt kivételesen sikerült tartania. A feleségével, B.-vel futnak be. Megérkezés és örömködés után látom, hogy megy a szervezés, és mivel ez a szitu még mindig erőteljes emlékeket hív vissza Brazíliából, azonnal rossz érzések kerítenek a hatalmába. Nem alaptalanul: S. nem autóval jött, amivel hazafuvaroz minket, hanem egy kisbuszra várunk, ami majd az autókölcsönzőbe visz minket. S.-nek nincs autója, mivel a kölcsönzés annyira olcsó, hogy amikor szükségük van rá, bérelnek autót - mondjuk 1 hónapra. 1 hónapra az olyan 50 euró (plusz visszatérítendő kaució a hitelkártyáról) és ezt S. jobban preferálja mint a saját autót, annak összes költségével együtt.

A kisbusz fél óra múlva fut be (az érkezés óta eltelt várakozás: 2 óra 20 perc) és elvisz minket az autókölcsönzőbe. A sorbanállás és a papírmunka is egy jó órát vesz igénybe. S. végül egy Opel Corsa mellett dönt és amikor megkapjuk a kulcsokat, eltökélt szándéka, hogy öt embert és hat bőröndöt fog beszuszakolni a kisautóba. Nem tudom, hogy az ötleten sírjak, vagy az arcán, amikor rájön, hogy ez így nem fog menni. A logisztika (és a józan paraszti ész) megint legyőzte brazil embertársamat. Végül szólok, hogy ha lakás olyan közel van, akkor a fiúk inkább vigyék el először a csomagokat, én addig a meleg váróban ülök C.-vel, és B.-vel, és majd utána felvesznek minket. Jobb híjján persze ez az ötlet a kézenfekvő, én pedig megállapítom magamban, hogy megint alakul egy poszt a blogomra...

Mire a fiúk visszaérnek a kölcsönzőhöz, megint elröppen egy óra tíz perc, így az érkezéstől számítva négy és fél órán belül már útban is vagyunk a lakás felé. Az úton, ami Uberrel kábé 30 perc lett volna reggel fél nyolc óta...De nyugalmat intek magamra, mert érzem, hogy itthon vagyok, és ez lesz az utolsó szívesség az életemben, amit elfogadok egy braziltól. 

A szoba olyan, amilyen, de legalább tágas. Némi kipakolás és evés után mind a hárman az ágyban kötünk ki, beájulva az álmok birodalmában az elkövetkezendő pár órában.

16:00 Fürdőszoba, Lisszabon

Aztamindenit, de hideg van! Mindjárt megfagyok! Hát ez szuper, mikor lesz ennek vége?? Majd csak márciusban, addig én meghalok! 

Előrelátóan vettünk egy kis olajradiátort még az érkezés előtt, dehát az messze nem fűti fel a szobát - én személy szerint ezentúl a radiátor belsejében szeretnék lakni. Amíg a jéghideg fürdőszobában ülök a WC-n, próbálom elhessegetni a santosi lakás képeit a medencével, a meleggel, a pálmafás kerttel és nem tudom kire haragszom jobban: a brazilokra, hogy szétbasszák azt a gyönyörű országukat a korrupciójukkal, a közbiztonsággal és a kiszámíthatatlan jövővel ami miatt most én is elhagyni kényszerültem az országot, vagy a portugálokra, hogy nem tudnak központi fűtést tenni a kurva lakásokba.

Nem vagyok a toppon: a hideg mindig kihozza belőlem a hisztit, de most ugye célok vannak és nem szabad szabadjára engedni az indulataimat. Kitartás. Ráadásul szerintem megfáztam a repülőn.

23:00 Kisszoba, Lisszabon

Nemrég értünk vissza egy shoppingolós, kirándulós körútból. Hogy csökkentsük a bőröndök súlyát, nem tettünk be olyan dolgokat mint pl. törülközők, de S. sajnálattal közölte, hogy nincs nekik extra három türcsijük, így alvás után mindenképpen a Primarkban kellett indítanunk. Ott a törülközőkön kívül feltankoltunk meleg ruhákból, pulcsikból és zoknikból. Meleg dzsekit viszont nem találtam (csak rondát) és gondoltam, azt beszerzem másnap reggel valamelyik másik boltban.

Shoppingolás után a lelkes S. annyira izgatott, hogy megérkeztünk (egyem meg) hogy mindenképpen városnézésre akar minket hívni. Két tűz között az udvariasság: jobb vállamon a jó tündér, aki örül, hogy ilyen rendes lakótársai vannak, a bal vállamon pedig a gonosz, hisztis: mi a jó égnek kell most várost nézni? Ide költöztünk, fáradt vagyok, aludni akarok, nem sétálni a hidegben. És még kabátom sincs.

Persze a jó oldal győzött. E. nem is mert volna S.-nek ellentmondani, mert hát az totál udvariatlan lett volna. Tehát irány Belém.

Érdekes hangulata van Lisszabonnak. Még keresem rá a megfelelő szavakat. Az első benyomás mindig fontos. Mivel autót bérelünk, ezért a helyi rádiók kínálatával is megismerkedek. A városban való autókázás közben egy jazz adó megy és megmondom őszintén ez pont betalál: a jazz és a blues zene reprezentálja nekem legjobban a várost: nyugodt, elegáns, az emberek nagyon jól öltözöttek és udvariasak; messze nincs az az őrület, mint a braziloknál. A sofőrök sem őrülnek meg az utakon, mindenki előzékeny és türelmes. Ez a része nagyon tetszik nekem.

Az is feltűnik, hogy mennyire kevés a busz - úgy tűnik Lisszabonban mindenkinek autó van a segge alatt és ez a parkoláson is meglátszik: a parkolóhelyek hiánya miatt még a fákon is autók lógnak; minden pici helyen, kis résben parkoló autókat látni, főleg este.

A Belém negyed csodaszép, oda  - több turistával egyetemben - a naplementét mentünk megnézni, a Belém-torony közelében. Ezután végigsétáltunk a rakparton, egészen az Április 25.-e hídig, majd visszafelé megnéztük a Santa Maria de Belém templom kivilágított homlokzatát - bemenni persze már nagyon késő volt. Este 10 után érünk csak haza.

Micsoda mázli, hogy van forró víz! Egy forróvizes tusolás után megint az ágyban talált minket az este - ahonna tavaszig nem is akarom kidugni az orrom többet.

(Kép forrása: itt)