Egy kicsit a frusztrációról

Nemrég volt egy nagyon érdekes beszélgetésünk E.-vel. Arról beszélgettünk, hogy itt - ebben a napos, kifejezetten vidám trópusi országban - ki, hogyan éli meg a nagyobb volumenű változásokat az életében és ezek a változások az élet melyik területét érintik a legjobban.

Az angolórák során óhatatlanul szóba kerülnek személyes témák is, de nemcsak azért, hogy ezáltal gördülékenyebb legyen a társalgás, hanem azért is, mert néha maga a tanuló akarja kibeszélni magából a problémáit és erre a heti fix egy vagy két óra pont megfelelő neki. Van olyan is, hogy E. tanulója a 2 óra angolórából másfelet beszél magáról portugálul, talán azért, mert nincs más, aki meghallgassa, vagy csak azért, mert akkor jön rá a beszélgethetnék. (A vicces az, hogy ennél többre valahogy a tanulónak nincs is szüksége, tehát ezek a privát, intim beszélgetések csak nagyon ritkán fordulnak át barátságba).

Sokszor én is úgy érzem, hogy az angolórák csak részben fedik a tananyagot, egy másik része a tanuló magánéletének a kibeszélésével telik (persze csak azoknál, akiknek az angolja elég jó ahhoz, hogy jól ki tudja fejezni magát).

Mindenkinek van valamilyen frusztrációja az életében, és egyelőre nekem úgy tűnik, hogy ezek nagy százaléka a munkával vagy hivatással kapcsolatos. Szerencsére párkapcsolati problémákat (még) nem kell orvosolnunk az angolórák keretében.

A legtöbb tanulónk irodában dolgozik, közép- vagy magas beosztásban, így könnyű velük azonosulni, mivel mi is irodai környezetből jöttünk, így bőven van tapasztalatunk minden, ehhez köthető problémával.

E. legnagyobb frusztrációja is az irodai környezethez kapcsolódik például, mivel idáig még egyik általunk lakott országban sem sikerült olyan irodai közeget találnia, ahol a karrierlehetőség, a fejlődés és a jó (vagy legalábbis elfogadható) kollegális környezet egyszerre lett volna jelen. Valami mindig hibádzott, de az emberi kapcsolatok általában jól működtek a munkahelyeken.

Amikor viszont visszaköltöztünk Brazíliába, E.-nek szembe kellett néznie a külföldön huzamosabb időt eltöltők legnagyobb mumusával, a fordított kultúrsokkal is. Ő 10 évet töltött külföldön, 2005-ben, éppen a londoni robbantások előtt egy hónappal érkezett meg a szigetországba (és részben majdnem részese is volt a támadásnak, mivel csak röpke egy órával korábban utazott azon a vonalon, ahol a metró az Edgware Road-nál robbant).

Az ő célja nemcsak a nyelvtanulás és ezáltal külföldi munkalehetőség, hanem hazatérve jobb, magasabb pozícióban való elhelyezkedés volt. Ezzel szemben, visszatérve Brazíliába nem az történt, amit előzőleg olyan szépen elképzelt. Először is, hiába volt szakmai, külföldi tapasztalata és folyékony nyelvtudása, valahogy nem érkeztek a hívások interjúkra, majd amikor végül mégis kapott munkát, a legnagyobb kihívás nem a munka, hanem a kollégák kirekesztő, irigy viselkedése lett. Úgy általában a brazilok eléggé hadilábon állnak az angollal, és sokan nem szerették, hogy E. angolul beszél, hogy 10 évig nem volt itthon, hogy ő már más, és volt aki a saját pozíciójat kezdte félteni, és emiatt sok-sok ajtó zárva maradt előtte.

Ezt E. nagyon nehezen élte meg, és már-már eljutott arra a pontra, hogy bárcsak ki sem ment volna külföldre, mert az összes barátja, aki itthon maradt, mostanra már vagy menedzser, vagy magas beosztású valaki, míg neki gyakorlatilag előlről kellett kezdeni mindent.

Szerintem ez így túl negatív, mert idáig pont arról volt szó, hogy mi nem karriert építünk, hanem élünk. Ezért mozgunk a világban, ezért próbálunk ki új dolgokat és nem egy lakás megszerzésére vagy egy bizonyos pozícióra fókuszálunk, és tesszük bele az összes energiánkat, hanem arra, amit a világ nyújt, az embereket, a különböző országok és kultúrák megismerését. Oké, persze ehhez hozzájárult az is, hogy nem voltunk túl szerencsések akkor, amikor a jobb pozíciókat osztogatták. Vannak, akik egyszerűen jókor vannak jó helyen és szépen lépdelnek fölfelé a karrierlépcsőn. Ilyen is van, ebből a szempontból sem E., sem én nem voltunk elég rámenősek vagy úgymond helyezkedősek, hogy jól befészkeljük magunkat egy céghez, így valahogy mind a kettőnket elkerültek a jobb lehetőségek. Van ilyen.

De ettől még nem kell sötéten látni a világot, mert kaptunk nagyon sok mást az élettől. A rugalmasságot, a változáshoz való alkalmazkodás képességét, a sok költözés folytán szerzett tapasztalatot, amit például most kifejezetten használni tudunk, mivel nincs olyan köznapi téma (angolból) amihez ne tudnánk tapasztalati úton hozzászólni.

Jó elkanyarodtam, térjünk vissza az eredeti vágányra, a frusztráció kérdéskörhöz. E. szereti úgy beállítani a dolgokat, hogy mi lett volna ha..., én nem. Mert ha körülnézek látok én nemcsak magas beosztású, sikeres emberket, hanem azok sötététebb oldalát is. Top menedzsert, gyönyörűen berendezett lakással, kisgyerekkel – és rákos feleséggel. Minden vagyonát felélő másik top menedzsert akinek elvitte a bank a lakását és az összes pénzét és az USA-s nyaralásokat, és aki most egy üres lakást bérel két gyerekkel, háziasszony feleséggel és aki – jobb híjján – az alkoholban keres vigaszt. Antidepresszánson élő informatikus lányt aki most jógával és meditációval próbálkozik, hogy el tudja viselni 8 órában a főnökét. Látszólag sikeres és boldog mérnöklányt, aki retteg a gyerekvállalástól mert félti az alakját, és több olyan csajszit, akik a párjuk előző házasságából való gyerekét(eit) tekintik sajátjuknak, és nem akarnak saját családot. Vagy azok a harmincas párok, akiknek az egyik fele (vagy a fiú, vagy a lány) éppen útban van Ausztrália felé, hogy kipróbálja magát, hogy nyelvet tanuljon, vagy hogy több pénzt keressen. Mert még mindig nem érzi úgy, hogy elégedett lenne az életével. Nagyon szét kellene néznem ahhoz, hogy találjak olyan diplomás embereket akik elmondhatják magukról, hogy boldogok, hogy minden rendben, és most úgy élnek, ahogy annak idején elképzelték. 

És érdekes, hogy pont azokat az embereket látom boldogabbnak és kiegyensúlyozottabnak, akik kevesebbel is beérik, nincsenek drága cuccaik, örülnek, hogy tengerparton laknak, és sok barátjuk van. Persze ez biztosan hozzáállás kérdése is. 

Ezért mondom mindig E.-nek, hogy nézzen ki néha a dobozból, mert nem igaz, hogy ha anno itt maradt volna akkor ma már egy sikeres ez meg az lett volna belőle. Mert mi van, ha nem? És még hogy ha igen is, akkor meg folyton az elszalasztott angliai lehetőséget siratná, mert mi lett volna ha...

Annak ellenére, hogy a fentiekből úgy tűnik sok az elégedetlen ember, az általános hangulat mégis pozitív. Talán a sok napsütés teszi. Borús időben a problémák is nagyobbnak tűnnek, a napsugarak melege és a várakozás a következő barbekjúra vagy családi összejövetelre viszont jótékonyan eltakarja az esetleges rosszkedvet.

Vagy talán a panaszkodás szokása segít átlendülni a problémákon, hiszen ezáltal nemcsak a kicsi, de a nagyobb dolgok is kibeszélésre kerülnek, nem tudom. Mindenestre a mosolygósság és a nyitottság állandó, a "kész vagyok bármikor beszélgetni egy jót" beállítottság és a mások véleményére való kiváncsiság szintén. Ezek a tulajdonságok szerintem nagymértékben hozzájárulnak ahhoz, hogy az ember alapvetően jól érzi magát az országban, könnyebben megbírkózik a mindennapok nehézségeivel és szívesebben nyújtja oda a kezét annak, aki segítségre szorul. 

Mert annak ellenére, hogy mindenkinek megvan a maga frusztrációja az életében, nagyon sokan ezt nem vetítik ki a másikra - kivéve persze autóvezetés közben, de ez egy másik téma, haha - vagy ha mégis, akkor is hajlandóak beszélni róla, ha a másik azt kezdeményezi. És lehet, hogy a barátságos modor sokszor kissé felszínes, de az mégiscsak jó benne, hogy a te haragodért nem a másiknak (egy ismeretlen embernek) kell szenvednie és ha érdeklődést mutatsz, akkor még a legmogorvább ember is hajlandó megnyílni és elpanaszolni a baját - ahogy ez itt szokás.

Trópusi lány 

(Kép forrása itt) 

Egy nagyon furcsa összejövetel

Erre a blogra őszinte írások kerülnek. Akkor is, hogy ha alkalomadtán a negatívabb hozzáállás évényesül, hiszen pont ettől lesz lesz valami őszinte: hogy a pozitív dolgokról éppenúgy szó esik, mint a negatívakról is.

Bevallom Kedves Olvasó, hogy az alábbi kis szösszenetet első körben sokkal csúnyábban írtam le (több volt benne a káromkodás). Túl nagy volt a csalódottság mértéke. De aztán aludtam rá párat, megrágtam, kiköptem, újból szájba vettem, megint megrágtam, lenyeltem, végül pedig - úgy tűnik - sikerült megemésztenem. Habár sokkal boldogabb nem lettem tőle.  
Az egyik szemem sír, a másik nevet. Alakult ugyanis egy kis társaság itt a lakótelepen E. jóvoltából, akinek az egyik tanítványa G. - egy nagy darab, mindig hangosan hahotázó, kedves, joviális ember - és az ő ismerősei egy szuper kis közösséget alakítottak itt ki, melynek köszönhetően a hétvégi sütögetések és közös főzőcskék egyre rendszeresebben fordulnak mostanában elő. Úgy néz ki, hogy alakul egy fix baráti társaság ami nagyon jó hír, hiszen még csak két éve lakunk itt, és valahogy mindig az jelenti az első alapkövet egy másik országban, amikor megjelennek a barátok. Ráadásul ezek a barátok nemcsak a mi barátaink, hanem a gyerkőcök is hozzásegítenek minket az aktív kapcsolattartáshoz, ugyanis mindenkinek hasonló korú gyereke van, ezért C. is velük tölti ideje jó részét. Így minden rózsaszín, E. is, és C. is boldog, hurrá, hurrá, éljen, éljen. 

És akkor jövök én. Merthogy ebben az idilli képben van egy (vagyis több) nagy bibi. Mégpedig a nők. Vagyis a (született) feleségek, akik egyébként nagyon mosolygósak és kedvesek, de bakker én ilyet még az életemben nem láttam.

Mielőtt belekezdenék, el kell magyaráznom egy dolgot az itteni emberek viselkedéséről, amit a másik blogomban egyszer már megemlítettem.
A "mit gondol a másik" típusú hozzáállásról van szó, amikor valaki annyira azt figyeli, hogy mindig mindenben megfeleljen az elvárásoknak és a mások által róla kialakított képnek, hogy ettől semmilyen körülmények között nem tér (nem térhet) el. Mert akkor jaj, mi lesz. Ha mindenki rövd gatyában, pólóban és hosszú hajjal nyomja, akkor én is, mert jaj mi lesz, ha - egyedi módon - szoknyát viselek blúzzal és rövid a hajam. Ha egy társaságban mindenki narancslét iszik akkor én is, mert jaj mi lesz, ha meglátnak a kezemben sörrel. És végül, ha az egész társadalom becsomagolva viszi haza a klotyópapírt, meg nem iszik üvegből nyilvános helyen, akkor én is (én sem) mert hát az hogy néz ki és milyen ciki már. Ez bizonyos szempontból nem is annyira rossz, mindennek megvan a maga szabálya, és ha pont olyan beállítottságú vagy, aki szeret beleolvadni a tömegbe, akkor minden kafa, a beilleszkedéssel probléma egy szál se. Csak figyeljük mit csinálnak a helyiek, és tegyünk mi is úgy. Könnyű nem? Hát, nem éppen. És akkor el is érkeztünk a mostani történethez.

Amikor összejön a fent említett 4-5 családból álló társaság, akkor egy igen érdekes formációt lehet megfigyelni: a nők csak és kizárólag egymással beszélgetnek, a férfiak pedig egy külön csoportban. Csak semmi keveredés. Ami persze nem lenne nagy baj, ha a férfi csoport pont nem lenne az a haláli vicces része a teremnek, míg a nők csoportja a dög unalom a köbön. Ez pont olyan, mint egy tinédzsernek a szülőkkel való kempingezés közepén végignézni a kissé távolabb levő tábortűznél bulizó tizenévesek lerészegedésének teljes folyamatát, ahogy kurva jól érzik magukat, közben pedig udvariasan tölteni még egy pohár almalevet anyukának aki magazint olvas a sátor melletti kempingszékben, apuka pedig rejtvényt fejt kockás alsógatyában. Pont olyan. 

Ülök a nők között, hallgatom a társalgást hajfestékekről, körömlakkokról és ruhákról, egyikük gyomorszűkített, a másik hasi plasztikáztatott, megbeszél(ünk)nek mindenféle aktuális nőcis dolgot. Figyelek, beszélgetek, együtt nevetek velük, jó a hangulat. Eközben a férfiak a másik sarokban döntik magukba a sört s úgy röhögnek valamin, hogy majdnem a földön fekszenek. Nem is a téma a lényeg, hanem hogy totál elengedik magukat, hahotáznak, fesztelenek és röhögnek mindenen. A nők pedig viselkednek, heherésznek, közben pedig elfogyott két pohár üdítő. Milyen édes.
Egy idő után azon kapom magam, hogy már nem nagyon hallom a női csevejt, a távolabbi viccekre figyelek, mert ott annyira a tetőfokára hágott már a hangulat, hogy néha már én is azon nevetek, ahogy ők nevetnek. Született feleségek eközben még mindig egymás közt tárgyalják mit művelt legutóbb a kozmetikus, a férfinépre rá sem bagóznak. Nézem, és közben sárgulok az irigységtől és egyre kevésbé érdekel mi van azzal a rohadt körömlakkal a másik kezén és már az sem érdekel miért lett ilyen vagy olyan színű valakinek a haja. Eszembe jut: miért is nem lehet együtt mulatni? Miért kell különválasztódni nők és férfiak csoportjára? Ja, igen, mert ez a szokás. A nők nem engedhetik el magukat, mert akkor jaj, mi lesz.

De integrálódok, tehát jó képet vágok a dologhoz, itt ez a szokás, de annak ellenére, hogy mindent értek, mégsem érzek késztetést arra, hogy sokszor én is hozzászóljak a csevejhez, na nem mintha valaki valaha is kérdezte volna az én véleményemet. Ez az egyik. Hogy integráció jelszó alatt kuss van, örülj, hogy egyáltalán szóba állnak veled, te költöztél ide, mit akarsz. Nem örülök, mert tudom, hogy ez nem így működik, és ezúttal érzek egy kis ideget is, ahogy kúszik felfelé az agyam felé. 

Még mindig a férfiak csoportját figyelem. Ahogy fogy a sör, és ahogy egyre hangosabban nevetnek valamin. Néha nem bírom ki és odaülök hozzájuk, hallgatom őket és nevetek én is, de mindig jönnek ezzel az európai vagy dumával, meg hogy milyen volt a kommunizmus (más sem érdekli őket) mi több, angolul akar a részeg beszélni, és látom, hogy ezt a nők marhára nem tartják poénosnak, így inkább nem maradok ott sokáig. 

De a tököm tele van, aki ismer engem tudja, hogy szeretek is és tudok is mulatni és ez a megjátszott viselkedés a legnagyobb kínszenvedés amit egy jó társaságban el tudok képzelni. Ha valaki nem szeret mulatni, akkor az étel elfogyasztása után menjen haza és viszontlátásra. Így én is marha kínosan érzem magam, mert szeretnék részt venni a mókában de nem lehet, és ez borzalmasan frusztrál.

Sajnos az öt családból én vagyok az egyetlen feleség aki iszik sört. Ez borzalmas. A többiek most az asztalnál ülnek, éppen kifogytak a témából, az egyik a telefonját nyomkodja, a másik a tévét nézi, a harmadik pedig a plafont. Igen, a plafont. Hol ezeket, hol pedig az egyre rózsásabb arcú férjeiket. Akik most nem általlanak táncra perdülni. Egymás közt. Férfi a férfival, mert az asszonyt még egy fordulóra sem lehet rávenni. Ekkor már nem tudom, hogy ez most vicc, vagy mi, és azt sem tudom, hogy sírjak-e vagy nevessek. Aztán hirtelen az utóbbi mellett döntök, és benyakalok én is pár pohár sört, a hangulatom egyre jobb, és nyomok egy társastáncot E.-vel, de még erre sem rezzen a nők arca, bezzeg a férfiak úgy nyerítenek mint a lovak. Úristen, hová kerültem. 

Aztán amikor a (férfiak) hangulat(a) a tetőfokára hág, G. behúzza a feleségét egy táncra a szoba közepére, aki erre olyan - számomra hihetetlenül - agresszíven reagál, hogy nem hiszek a szememnek, Ekkor döntök úgy, hogy inkább hazamegyek. Jobb lesz így. Egy partin fontos a rend és a tisztaság, minden nő takarít ezerrel, de én úgy érzem most elég. 

Régebben eszemben volt, hogy szervezünk valamit mi is, de most olyan határozottan gondolom meg magam, hogy csak na. Így nem. Én magyar vagyok. Mulatni akarok. Sokat nevetni. Esetleg új dolgokat mutatni. De ez nem az a társaság. Szó sem lehet róla, hogy erre fecséreljem az időm és a pozitív energiám. 

Azt is eldöntöttem, hogy kialakítom a magam társaságát. Most végre úgy érzem, hogy kész vagyok rá Idáig szégyenlős voltam, be akartam olvadni, integrálódni akartam. Ma arra is rájöttem hogy ez egy nagy faszság. Olyan, hogy integráció nincs. Én vagyok, és az én személyiségem. Az ehhez passzoló embereket nekem kell megtalálnom és meg is fogom találni őket.  

Aki nyitott arra, hogy egy külföldivel barátkozzon, az jól fogja érezni magát velem. Aki meg nem, arra nekem sincsen szükségem. Nem fogok én senkihez alkalmazkodni, a barátság nem így működik. 

Amíg nincsen kebelbarátom addig itt van E. Szerencsére ezt a fajta női merevséget még ő is hihetetlennek találja, így megérti a mérgemet. Helyettesíteni persze nem tudja a barátokat, de mellettem áll és ez sokat segít. Már tudom is, hogy ki lesz az első, akit majd megpróbálok az én személyes barátaim között tudni. Ha majd meglesz a saját társaságom, akkor majd több türelemmel fogom viselni ezeket a rendszeres baráti talikat is, az is biztos. 

Őszinte leszek veletek kedves olvasók. A mai este után egy kiadós sírás segített dönteni. Mert nagyon akartam valamit (egy saját társasághoz tartozni), de már látom, hogy ez most így, ebben a formában nem működik és ez nagyon elkeserített. Ugyanakkor segített is továbblendíteni és tudomásul venni azt, amit eddig is tudtam, hogy nem kell olyanhoz ragaszkodni, ami nem megy. Főleg nem barátkozás fronton. 
A barátkozáshoz türelem és idő kell, de nem ahhoz kell idő, hogy lerakjuk egy barátság alapjait, hanem hogy legyen türelmünk kivárni, amíg a sors azt az embert sodorja majd az utunkba, akivel első látásra kialakul a szimpátia és akivel nem kérdés, hogy felhívjuk-e egymást a héten vagy sem. De amíg ez a személy megérkezik az életünkbe, addig lehet, hogy nagyon sok idő fog eltelni, és ehhez kell szerintem a legnagyobb lelkierő. A várakozáshoz, és a reményhez. Országtól függetlenül. 

Puszi nektek

Trópusi lány

Tea, méz, keksz és párna

Manapság annyian voltak betegek körülöttem, hogy nem csoda, hogy most én nyomom az ágyat torokfájással, hátfájással és tüsszögéssel. Van valami a levegőben, mert az ismerős gyerekek közül mindenki beteg volt és nem is rövid ideig. C. is hetekig fújta az orrát, meg krákogott, habár láza pár napig volt csak. Nálunk ez így szokott lezajlani: C. hazahoz valami nyavaját, mire meggyógyul én elkapom, és mivel E.-vel egy ágyban alszunk, mire én felépülök E. kezd el köhécselni. De, mint mindig, én szívok a legjobban, mert minden kórság amit C.től kapok el engem napokra kiüt, míg E. legfeljebb egy kis fejfájást érez, meg szipákol egy kicsit. Én már a kezdetekkor érzem, hogy baj lesz, ugyanis a testem mindig egy fajta módon jelzi,hogy a vírus, vagy a baci támadásokat intéz ellene: fájnak az izmaim, meg a derekam. Nem nagyon, éppen hogy csak, de ezen szimptómákat felismervén ilyenkor már nyitom is a gyógyszeres szekrényt és kapom be az első megfázás elleni pirulát, majd 4 óránként a többit. Így sokszor sikerül elkerülni a teljes KO-t, de most úgy tűnik, hogy a torokfájás megmakacsolta magát és tombolni kíván. Nem hagyom, adok neki egy kis mézet is. Este pedig kap cachaçat (cukornád pálinkát) gurgulázva, hogy a maradék bacilusok is úgy be legyenek rúgva, hogy a csúnya másnaposságtól elmenjen a kedvük és az erejük a további játéktól.

Amikor beteg vagyok, akkor ezt nem mulasztom el igen határozottan a családom tudatára is adni, mivel nálam egy betegseg egyenlő az ágynyugalommal. Ilyenkor minden egyes izmom külön-külön fáj és minden egyes porcikám sajog és nem látok az álmosságtól. Tehát képtelen vagyok sokat jönni-menni, ez van, egy-két nap és a fájdalom elmúlik, és addig a fiúknak kell állni a sarat. Könnyű ételeket főzök, jön a spagetti, meg a palacsinta, nekem a köménymagos leves, hogy gyorsan vissza tudjak utána bújni az ágyba. E. elpakol, és rendet tart, C. úgyszintén. (hahaha, ez vicc volt) C. ilyenkor több mesét nézhet, meg több játékot játszhat a laptopon (ez viszont igaz). Átszervezem a tanítványaimat más napokra, aztán már csak az ágy marad, meg az alvás. Meg az álmodozás.

Kicsivel több, mint tíz hét, és repülünk haza, látogatóba. Jejjj! Mostanában egyébként néha megkérdezik, hogy még mindig azt mondom megyünk "haza"? Érdekes kérdés. Nekem ez annyira egyértelmű, hogy a haza ott van, nem itt és nem amott, tehát ott, ahol a vérrokonaim és a barátaim vannak. Vagy legalábbis anyukám, tesóm és a barátaim. Tehát ahol anyukám, tesóm és a barátaim vannak, oda megyek haza. De ez sem teljesen igaz, mert ha ők mondjuk most Németországban élnének, akkor biztosan nem mondanám, hogy haza. Viszont akkor sem mondanám, hogy megyek haza, ha - tegyük fel - már senki nem lakna Magyarországon sem a családomból sem a barátaim közül. Akkor megint értelmét veszítené a megyek haza kifejezés. Ebből következik hát, hogy a "megyek haza" mögött egyfajta kettősség áll: a család és a barátok, akik Magyarországon laknak, abban az országban, ahol felnőttem. Így, ez a kettő jelenti azt nekem, hogy megyek haza. Őhozzájuk megyek. Magyarhonba.

Elmondom mit érzek most, 10 héttel az utazás előtt. Nagyon-nagyon várom. Tervezgetek, álmodozom, hogy kivel, mikor és hol találkozom. Hogy mit szeretnék majd vásárolni, hogy hová szeretnék elmenni kirándulni, és persze, hogy mit szeretnék majd enni. Hogy melyik cukrászdában, melyik fagylaltot akarom megkóstolni. Elmegyek a piacra és veszek majd lángost. Hurkát és kolbászt is akarok venni, amit majd otthon megsütünk. Sorban állok az okmányirodában. Mászkálunk C.-val és Zs.-val a belvárosban, megnézzük majd a könyvesboltokat, és veszünk körömlakkot a DM-ben. 

A Tescoba sétálni megyek és majd telepakolom a kosarat magyaros vajkrémmel, májkrémmel, Sport szelettel, párizsival, baracklekvárral, tehéntúróval, kinder tejszelettel, tejföllel, túrórudival és trappista sajttal. Veszek kiflit, pogácsát, túrós táskát és lekváros táskát is. A kiflit már a kocsiban beletunkolom a tejfölbe és el is fogy mire hazaérünk. C. valószínűleg pofát vág majd, hogy hogy lehet ilyet enni, de nem zavar.

Már most egyeztetek és beírom a naptáramba, hogy mikor, kit látogatok majd meg. Mert mindennap meglátogatok valakit. Esetleg elmegyek kozmetikushoz, meg manikűröshöz, és benézek egy edzőterembe is.

Kirándulni is fogunk, sokat. Felmegyünk a Mátrába, megmásszuk a Kékest, elmegyünk Solymosra, Veresegyházára, Szadára és Szigetszentmiklósra is. Pestre csak A. kedvéért megyek, és ha lenne időm Pécsre is lemennénk, de nem hiszem, hogy bele fog férni. Fürdőzünk egyet a termál völgyben Demjénben, megnézzük a kalandparkot Sástón, lézerharcolunk és paintballozunk, ebédelünk Füreden, majd megkávézunk Gyöngyösön. Lesz bogrács parti a kertben, meg nyársalás is, hallgatom a szóvicceket és röhögök majd mindenen, végre az én humorom jön szembe annyi év után. Hármas születésnap lesz, anyum, tesóm és én hetes évben születtünk, így kerek szülinapunk lesz mindannyiunknak. 

Amit semmiképpen sem fogok csinálni, az külföldiül beszélni (kivéve E.-vel Skypon persze). Végre pihenni fog az agyam, relax üzemmódban leszek és megértek mindent, még a vesszőt is, nemcsak a szavakat, hanem a szándékot is. Elkapom az apró megjegyzéseket, a humor morzsákat, a panaszt, az örömet, a morgást és a kis piszkálódásokat is és érteni fogom ki, mit, miért mond. 
Nem hallgatok az újságokra, hogy ott most milyen rossz, meg hogy mindenki rosszkedvű, meg mogorva, meg depis és menni akar. Vannak dolgok, amelyek úgysem (vagy legalábbis nagyon nehezen) változnak, mi magyarok ilyenek vagyunk és kész, kár folyton ebbe belemagyarázni az aktuális politikai helyzetet. Amúgy sem érdekel a politika. 

Jó sok tervem van arra az egy hónapra amit otthon fogunk tölteni, tényleg el kellene kezdenem felírni mindent egy naptárba. Kiváncsi vagyok ki mennyit változott. Jó lesz elbeszélgetni az emberekkel. Arra is kiváncsi vagyok, vajon C. hogyan fogja érezni magát. Mikor jön majd az első szájgörbülés, hogy hiányzik neki a cica. Mert a cica az mindig hiányzik neki. Vagy, hogy mi fog ízleni neki nagyon és mire mondja majd azt, hogy szó sem lehet róla, még a szaga is rossz (tippelek: a hurka benne lesz).
Hogy hány új magyar szót szed fel 4 hét alatt, és azokra majd mennyi ideig fog emlékezni. Hogy ki lesz a kedvenc ismerőse, és kit fog furcsának találni (és miért). Mindezekre a választ pár héten belül meg is kapom, csak győzzem kivárni.

Addig pedig készül a lista, hogy miket viszek majd haza, hogy mivel töltöm majd meg a két nagy bőröndöt, mert ruhákat ezúttal biztosan nem viszek sokat. A repülőre is külön készülök ezúttal, mivel utálom a hosszú repülőutakat. Nem tudok ülve aludni, így már most próbálom órára lebontani, hogy mikor melyik filmet fogom nézni amíg C. alszik (ő bezzeg mindenhol minden pozícióban képes elaludni, jó neki), plusz töltöttem fel rádiókabarékat a telefonomra is, mert azokat hallgatva úgy tűnik gyorsabban telik az idő - bár aki fosik a repüléstől annak lehet, hogy mindegy -  és beszereztem egy extra aksit is.

Ezeket gondolom át tehát, és ahogy süllyedek, még érzékelem, hogy közben Agáta is megérkezett és egy kis fészket dagasztott magának mellettem a takarón, de mire elhelyezkedik én már a szunya birodalomban vagyok és nem emlékszem mi volt az utolsó gondolatom, de biztos valami olyasmi, amit majd be szeretnék tenni a csomagba, vagy valami amit venni akarok? vagy hozni? jó, majd el ne felejtsem felírni, mi volt az....zzzz........

Trópusi lány

(Képek forrása: itt és itt)

Mindenki...zeneiskolás emlékeim a '80-as évekből

Idén a 89. Oscar díjátadó ünnepségen egy magyar dokumentumfilm, a Deák Kristóf által rendezett Mindenki c. film nyert a legjobb kisjátékfilm kategóriában. Tavaly a Saul fia Oscar győzelméért végigizgultam az élő tévéadást, idén ez a Mindenkivel sajnos nem jött össze, mert nem voltunk itthon (itt este 10 órára esett a közvetítés). Viszont később - legtöbb honfitársamhoz hasonlóan - én is megnéztem a filmet online, mi több, E.-vel is végignézettem a filmet, hogy tessék, itt van, így néztünk ki mi, gyerekek akkor, az iskolai is pont úgy nézett ki és a teremben a padok, a tábla, és úgy gumiztunk mi is az udvaron, ahogy azok ott, látod? Látod?? Látta. 
(Úgy tűnt meg is ragadt benne a lényeg, mert csak ennyit kérdezett: - Ti tényleg ketten ültetek egy padban? - Igen, de én személy szerint szinte soha nem ültem a legjobb barinőmmel, mert persze, hogy nem figyeltünk és a tanév kezdete után legkésőbb két héttel már szét is ültettek minket)

Hát, mit mondjak, jó sok emléket felszabadított ez a film, és jókat mosolyogtam egyes jelenetein. Én is jártam énekkarra egy darabig, habár azért Ági néni sokkal, de sokkal kedvesebb volt, mint a filmben szereplő Erika néni. Szerencsére. Mert egyébként a magyar zeneoktatás felemlegetésével a dühöngő vadállatot lehet kihozni belőlem teljes egészében. (Figyelem! Itt most kifejezetten az én élményeim lesznek bemutatva, és az, hogy én hogyan éltem meg a zeneiskolai éveket. Semmi általánosítás, kizárólag az én személyes frusztrációm kerül most levezetésre). 
Saját lustaságomból adódó kudarcom, hogy nem lettem országosan elismert csellóművész éppen ezért még jó, hogy a zeneiskolát hibáztatom az egészért, hát ki más, ha nem ők a felelősek azért, hogy ÉN nem ültem le órákat gyakorolni, hogy ÉN nem kerestem az alkalmat a kottaolvasásra, és hogy ÉN nem szerveztem magam köré egy vonósnégyest, hogy minél többet és jobban játszhassak. Pedig a lehetőség ott volt, adott volt, én pedig hagytam parlagon száradni az egészet és erről csakis az iskola tehet ugyebár. 

Viccet félretéve, valóban, azért ha a lehetőség adott, a gyereknek jó hallása van, szorult belé némi tehetség is, kezébe hangszer van adva, meg van tanítva a kottaolvasásra és heti rendszerességgel rá is van kényszerítve, hogy gyakoroljon (különben szétrúgom a seggedet büdös kölök, égetsz engem szülőt, hogy egyedül játszva a színpadon nem emlékszel a darabra a karácsonyi ünnepi koncert kellős közepén, komolyan, mindjárt lesül a bőr a képemről, na, hazamegyünk, aztán majd...), akkor mi lehet a hiba? Miért is nem lett a zenélés a mindennapok része, hogy ha éppen nincs mit csinálni otthon, akkor előkapjuk a húrost és húzunk rajta egy-két nótát csak úgy, saját szórakoztatásra? Miért nem megy, ha amúgy mindenki azt mondja tehetséges vagy fiam, csak baromi lusta, pedig hát ha többet gyakorolnál...Oké, de a gyakorlástól való ódzkodás mögött vajon mi húzódhat?
Lehet, hogy mint minden más tárgyban, ez is olyan, hogy valakinek jobban megy, valakinek kevésbé, ez van, valaki erre született, valaki meg nem, kész, passz?

Apropó, nézzük csak meg az "ódzkodás" szó szinonímáit: vonakodva, fanyalogva, kényszeredetten, kelletlenkedve, húzódozva, kedvetlenül, ímmel-ámmal, kelletlenül. Mennyi fajta kifejezés arra, hogy valami nincs rendben, valami rosszul működik, valami nem okoz örömöt.
És itt egy pillanatra meg is állnék: nem okoz örömöt. Mert bizony itt van a kutya elásva. Zenélni csak örömmel, vagy szenvedéllyel, vagy bánatból eredően lehet, de mindenképpen tartozik hozzá egy erős érzelmi töltet. Ezt a fajta érzelmi töltetet pedig mindenkiből más típusú zene hozza elő. Valaki a popra gerjed, valaki a rockra. Valakit a rock and roll hoz lázba, mások meg az elektronikus zenét kedvelik. És hát vannak a Kocsis Zoltán vagy a Varnus Xavér féle emberek, akik nem tudnak meglenni Bach vagy Mozart nélkül. Ők nem. De a többség - azért valljuk be - egészen jól elvan, ha nem szól a fülébe a Négy évszak vagy a Varázsfuvola reggeltől estig, és ez még nem jelenti azt, hogy ezek az emberek hitványak lennének, és semmi keresnivalójuk a hangszer körül, ha még a klasszikusokat sem tudják értékelni.

Kell is tanulni klasszikusokat, hogyne, ez igenis hozzátartozik az alap zenei műveltséghez. A klasszikus művek jelentik minden zenei tudás alapját, ezt én sem vitatom. Viszont akkor valahogy úgy éreztem, hogy itt rendre meg is rekedt a magyar zeneiskolai oktatás és miután az emberrel 6 éven át minden zenei tanévben begyakoroltattak 3-4 ilyen nehéz művet a szokásos évi zárt iskolai koncertre meg a vizsgákra, hát gyerek legyen a talpán aki ezután úgy tekintett az általa választott hangszerre, mint egy pozitív energiát adó örömforrásra, amit akkor is penget/üt/fúj ha nem kötelező, csak azért mert jó és kellemes és a nyári szünet kezdetekor nem úgy vágja a sarokba a szerencsétlen hangszert hogy az csak úgy nyekken és nem szeptember elején kezdi letörölgetni róla az egyre rövidülő nyári napok porát. 

Mert a zenetanulás valahogy így nézett ki: Régi, ódon épület adott otthont az iskolának, a termekben nehéz függönyök, régi fabútorok - és hát a különböző vérmérsékletű tanárok. Kétféle zenetanár típus volt: a fiatal, pályakezdő, barátságos tanárnénik akik eléggé kedvesek voltak a gyerekekkel, és a pökhendi, szigorú, az orruktól nem látó idősebb művészek akiknél csak a legtehetségesebb, hajbókoló diákok vágódhattak be. Ők aztán nem tűrtek semmiféle lébecolást, nem volt kegyelem, vagy tudod a művet fiam, vagy ne is kerülj a szemem elé.
Ezt a fajta igen "pozitív" kisugárzást már 8 évesen is megérzi az ember, nem volt véletlen hát, hogy hangszerválasztáskor valahogy nem maga a zeneszerszám volt a mérvadó, hanem, hogy melyik szaktanár tűnt az én szememben a legkedvesebbnek, és a legmosolygósabbnak. Generálisból elég volt nekem egy otthon is, így szó sem lehetett róla, hogy még a zenesuliban is majd egy összeszorított szájú, szigorú és hajthatatlan nénit vagy bácsit nézzek hetente háromszor.

Ugorjunk pár évet, amikor az ember lánya már külföldön nézelődik, hogy arra miféle-fajta emberek élnek, és mit, hogyan csinálnak. Belenézelődik az ottani zeneoktatásba és az első dolog ami szembejön az egy olyan furcsa szó, mint a jammelés. Amibe igen, már eléggé korán bele vannak vonva a fiatalok. A jammelés az az, amikor pár hangszeres összeáll és kéremszépen improvizálnak. Az improvizáció része a zeneoktatásnak. A gyerekeknek, kicsiknek és nagyoknak együtt kell jammelniük (vagyis improvizálniuk), aki nem tud még rendesen hangszeren játszani, az fog egy dobot, vagy összecsapja a két kis tenyerét, mert a ritmust mindenki érti.

Aztán évek múltán még távolabb kerül az ember, egy olyan országba, ahol a kérdés az, hogy ki NEM játszik hangszeren. Mert valahogy úgy tűnik, hogy itt basszus mindenki gitárral, dobbal, hegedűvel vagy szaxofonnal a kezében született a világra.
Zenetanulásra nemcsak a zeneiskolák és magántanárok közül lehet választani, hanem például egyes vallások gyülekezeteinek is vannak saját "templomi" zenekarai.

E. is - mint az evangélikus egyház tagja - a templomban kezdte a szaxofonozást. Az ő környezetében szinte mindenki - a bátyja, a barátai, azok gyerekei - játszik valamilyen hangszeren, és ők mind tagjai voltak a gyülekezeti zenekarnak. E. azt sem nagyon tudja mi az a kotta, mert egész életében hallás után játszott. Persze ha elé raknak egy partitúrát akkor le tudja azt is játszani, mert valami elméletet ott is tanultak, de a zenélés nem a kottaolvasásról és a zeneelméletről szólt, hanem része volt a mindennapoknak és a fiatalok nagyon sokszor összejártak zenélni a saját maguk szórakoztatására. Mert örömöt okozott nekik a hangszeren való játszás, és a gyakorlást is a zene részeként értelmezték, nem pedig verejtékes, unalmas munkának.

Azt hiszem lemaradtam valamiről. Azt mondják, soha nem késő semmit sem elkezdeni (vagy folytatni) de bokros teendőim közepette most nem fér bele az intenzív zenetanulás és a napi több órás gyakorlás. Ezzel még egy kicsit várnom kell. Addig is hallgatom magam körül a trópusi zenék ritmusát, és együtt élek az ukulelével, a szaxofonnal, a szintetizátorral, és várom a lehetőséget, hogy egyszer vissza tudjam csempészni a csellót az életembe.


Trópusi lány


(Képek forrása: itt és itt)