Július 24., kedd

De bírom amikor az emberek elkezdenek panaszkodni az árakra amikor nyaralnak, aztán kiderül egy s más…

Mert panaszkodni jó. Jól esik a léleknek. Jól esik felháborodni azon, amit mi magunk teremtünk magunk köré. Bár hallgatni annyira nem érdekes.

Tehát amikor az árakra panaszkodnak, aztán amikor besétálok a csapdába, és együtt hülledezem, szörnyülködöm, felháborodom, és azonosulok az olyan borzasztó tényekkel, mint a 8 fontos eszpresszó, (te jó ég, mi történt az elmúlt 4 évben Angliában, na, tessék, itt van, már látszik a Brexit hatása…) majd aztán megkérdezem hogy mégis, London melyik részében szálltak meg, hogy ennyi az annyi, és akkor kiderül, hogy…

ez egy 1 hetes nagy-britanniai körút…

ahol a Bed and Breakfast-ről elhíresült országban a szóban forgó egyén London Kensington negyedében, majd ezután a Novotelben, a Holiday Inn-ben, a Mercure Hotelben, meg az ilyen-olyan Inn-ekben száll meg…(mert volt oly kedves és átküldte a foglalási jegyzékét, for your information)…

és, hogy az eszpresszóját is a hotelhez legközelebb eső kávézóban fogyasztja el…

London nagyon drága. Igen, az. Főleg, ha kicseresznyézed a legdrágább hoteleket a legdrágább környékeken, akkor meg még drágább.

Arrafelé valóban 8 font egy csésze kávé, meg 6 font 1 pohár sör. Csak azt nem értem, hogy ezen minek kell felháborodni…

Persze, az “évente csak egyszer nyaralunk” égisze alatt többet megenged magának az ember, mert élvezni akarja a szabadságát, de a Londonban minden nagyon drága ekkor egy kicsit más perspektívába kerül.

Más. Végre életemben először megnéztem a Billy Elliot-ot. Nem a mjúzikelt, hanem a filmet, a Netflixen. És tetszett! Az angol filmeket (majdnem) minden formában szeretem, és ebben a filmben a történet drámai része nem bújik el nagyszerű dalok köpönyege mögé. Nekem legalábbis a musical-eknél mindig az az érzésem, hogy még a legszomorúbb történeten is enyhít az, ha “csak” elénekelik.

A kedvenc részem az volt egyébként, amikor a felvételin a 11 éves Billy-t megkérdezik, hogy miért szeret táncolni. Mit érez akkor, amikor táncol. És erre azt mondja, hogy az egy nagyon jó érzés. Hogy az eleje nehéz, de amikor már benne van, amikor már táncol, akkor elfelejt mindent. Hogy akkor ő valahogy megszűnik létezni és az egész testében érez egy fajta változást. Mintha tűz égetné legbelül, vagy mintha elektromos áram járná át. Ott, akkor, csak ő van, semmi más nem létezik és repül, mint egy madár.

Leírja a “flow” állapotot, amiről mostanság is nagy divat beszélni, hogy az az igazi kikapcsolás, az akármilyen tevékenység végzése közben, ha arra az időre megszűnik körülötted a világ és és nem érzékeled az idő múlását. Jó annak, akinek olyan a munkája, vagy van olyan hobbija, amelyben ilyen formában kiteljesedhet.

Így tehát készen állok arra, hogy a Billy Elliot-ot majd egyszer Londonban is megnézzem - hacsak addig nem kerül le a műsorról.


Trópusi lány

(kép forrása: itt)

Vasárnap

Aztamindenit, hogy a héten még a poéta is hogy előbújt belőlem. Írtam egy üzenetet E.-nek, és amikor kész lett, rájöttem, hogy rímmel. Emigyen szólt a “vers”:

Você e eu

No Domingo

Vamos para Alfama

Para beber um copo de cerveja

Vagyis (persze magyarul sokkal cizelláltabb):

Te meg én

Vasárnap lévén

Menjünk ki Alfamába, és

Gurítsunk le egy korsó sört az alkonyatba

Egy elveszett tehetség – az vagyok.

Szürke cica a ködben

Arra gondoltam, hogy ezentúl ilyen napi vagy heti, rövidebb posztokat kellene írnom, mert az az igazság, hogy a mostani portugál életünk semmi olyan izgalmas történéseket nem produkál, amit egy-egy hosszabb posztban össze lehetne söpörni, hogy aztán egy meghökkentő, szájtátós történet kerekedjen belőle.

Éppen ezért...

Arra gondoltam, hogy ezután inkább csak elmélkedni fogok a blogon. A lisszaboni életünk tulajdonképpen egy London Vol.2, csak több napsütéssel, meg más nyelven beszélő emberekkel.

Reggeli kávé – munka – kávészünet – munka – ebéd – munka – kávészünet – munka – vacsora – alvás....hétvégén döglés. Ezzel kábé össze is foglaltam egy-egy hét rendkívül izgalmas történéseit.

Ez a hét annyiban volt kevésbe unalmas mint a többi, hogy új cicánk lett, a neve Borisz. Az irodában szavazásra bocsátottam, hogy mi legyen a fiú cica új neve és a B betűsek lettek a befutók. Valamiért szeretem az orosz neveket, nem tudom miért. De nagyon tetszik a Natasa, Léna, Kátya, Maja, Szvetlana, Szergely, Borisz, Anton, Igor és társaik.

A cica tehát a Borisz nevet kapta, beköltözött a nappaliba (és a konyhába, és a többi szobába) és megkezdte kialakítani a saját napi rutinját. 4-5 hetes lévén még bőven igényel némi nevelgetést, főleg ami az asztalra való felugrálást, a kaja kunyerálást, valamint hajnali négykor játékra való felhívást illeti.

A cicát Alfamából hoztuk, és ahogy a tűző napon caplattunk fel a meredek hegyoldalon a lépcsősoron a házig, az jutott eszembe, hogy az évek alatt mennyire átrendeződött az ízlésem, már ami a keskeny sikátoros, mediterrán utcaképet illeti.

Vagy lehet, hogy csak többet vártam. Hogy Santosban, a brazilosan „hagyjuk elpusztulni a koloniális épülteket” hozzáállás után azt vártam, hogy a portugálok nem akarnak majd lepukkant régi városrészeket mutogatni a turistáknak.

Hogy ami néhány évvel ezelőtt még bohémnak, színesnek, kreatívnak, romantikusnak és nagyon mediterránnak tűnt, azt most csak egy málló falú, szűk, néhol büdös, piszkos utcának látom, ahol részeg külföldi fiatalok a helyi Józsival közösen támasztják a kapualjat. Hogy nem jön át az az érzés, ami anno akár Rovinjban, vagy a dél-francia Castillonban levett a lábamról.

Nem, nem jött át, és Alfamába max. egy-két sörre talán még visszatérek, de nem lesz egy bázis, az biztos.

A rendszeres írogatáshoz egyébként most sok más blogot is olvasok, ihletmerítés céljából. Továbbá csatlakoztam az Írástechnikai fórum FB csoporthoz, ahol rendszerint nagyon hasznos dolgokon ötletelnek a csoporttagok. Nem is az érdekel sokszor, hogy mit, hogy és miért írnak meg a már amúgy is félprofi írópalánták, 1-2 kiadott vagy kiadatlan könyvvel a hátuk mögött, hanem, hogy mi van akkor ha például ihlethiányban szenvednek. Ha sokadszorra visszaolvasva is pocséknak tűnik az írás, amivel napokig szenvedtek. Hogy hogyan viselik a kritikát. Meg ilyenek.

Mindezek hatására döntöttem tehát úgy, hogy mostantól inkább afféle naplót vezetek majd ahelyett, hogy arra várnék, hogy valami oltári izgalmas dolog történjen velem, és a megfigyeléseim mellett gondolatok osztok majd meg.

Trópusi lány

(kép forrása: itt)