Szürke cica a ködben

Arra gondoltam, hogy ezentúl ilyen napi vagy heti, rövidebb posztokat kellene írnom, mert az az igazság, hogy a mostani portugál életünk semmi olyan izgalmas történéseket nem produkál, amit egy-egy hosszabb posztban össze lehetne söpörni, hogy aztán egy meghökkentő, szájtátós történet kerekedjen belőle.

Éppen ezért...

Arra gondoltam, hogy ezután inkább csak elmélkedni fogok a blogon. A lisszaboni életünk tulajdonképpen egy London Vol.2, csak több napsütéssel, meg más nyelven beszélő emberekkel.

Reggeli kávé – munka – kávészünet – munka – ebéd – munka – kávészünet – munka – vacsora – alvás....hétvégén döglés. Ezzel kábé össze is foglaltam egy-egy hét rendkívül izgalmas történéseit.

Ez a hét annyiban volt kevésbe unalmas mint a többi, hogy új cicánk lett, a neve Borisz. Az irodában szavazásra bocsátottam, hogy mi legyen a fiú cica új neve és a B betűsek lettek a befutók. Valamiért szeretem az orosz neveket, nem tudom miért. De nagyon tetszik a Natasa, Léna, Kátya, Maja, Szvetlana, Szergely, Borisz, Anton, Igor és társaik.

A cica tehát a Borisz nevet kapta, beköltözött a nappaliba (és a konyhába, és a többi szobába) és megkezdte kialakítani a saját napi rutinját. 4-5 hetes lévén még bőven igényel némi nevelgetést, főleg ami az asztalra való felugrálást, a kaja kunyerálást, valamint hajnali négykor játékra való felhívást illeti.

A cicát Alfamából hoztuk, és ahogy a tűző napon caplattunk fel a meredek hegyoldalon a lépcsősoron a házig, az jutott eszembe, hogy az évek alatt mennyire átrendeződött az ízlésem, már ami a keskeny sikátoros, mediterrán utcaképet illeti.

Vagy lehet, hogy csak többet vártam. Hogy Santosban, a brazilosan „hagyjuk elpusztulni a koloniális épülteket” hozzáállás után azt vártam, hogy a portugálok nem akarnak majd lepukkant régi városrészeket mutogatni a turistáknak.

Hogy ami néhány évvel ezelőtt még bohémnak, színesnek, kreatívnak, romantikusnak és nagyon mediterránnak tűnt, azt most csak egy málló falú, szűk, néhol büdös, piszkos utcának látom, ahol részeg külföldi fiatalok a helyi Józsival közösen támasztják a kapualjat. Hogy nem jön át az az érzés, ami anno akár Rovinjban, vagy a dél-francia Castillonban levett a lábamról.

Nem, nem jött át, és Alfamába max. egy-két sörre talán még visszatérek, de nem lesz egy bázis, az biztos.

A rendszeres írogatáshoz egyébként most sok más blogot is olvasok, ihletmerítés céljából. Továbbá csatlakoztam az Írástechnikai fórum FB csoporthoz, ahol rendszerint nagyon hasznos dolgokon ötletelnek a csoporttagok. Nem is az érdekel sokszor, hogy mit, hogy és miért írnak meg a már amúgy is félprofi írópalánták, 1-2 kiadott vagy kiadatlan könyvvel a hátuk mögött, hanem, hogy mi van akkor ha például ihlethiányban szenvednek. Ha sokadszorra visszaolvasva is pocséknak tűnik az írás, amivel napokig szenvedtek. Hogy hogyan viselik a kritikát. Meg ilyenek.

Mindezek hatására döntöttem tehát úgy, hogy mostantól inkább afféle naplót vezetek majd ahelyett, hogy arra várnék, hogy valami oltári izgalmas dolog történjen velem, és a megfigyeléseim mellett gondolatok osztok majd meg.

Trópusi lány

(kép forrása: itt)